3.6. A diszkrimináció tilalmának elve

Alkotmány 70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.

Az országgyűlési biztos és általános helyettese a diszkrimináció alkotmányos tilalmát jogbiztonsághoz hasonlóan olyan alkotmányos elvnek tekinti, amely átfogja az államélet egészét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogegyenlőség lényege, hogy az állam mint közhatalom és mint jogalkotó köteles egyenlő elbánást biztosítani a területén tartózkodó minden személy számára. Ebben az összefüggésben nem tehet különbséget közöttük faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerint. Az országgyűlési biztosok a sajátos feladatnak megfelelően e jogegyenlőséget nem a jogalkotás, hanem a hatóságok és közszolgáltatók jogalkalmazása tekintetében vizsgálják. A hatóság diszkriminációt eredményező eljárása, döntése vagy mulasztása az esetek egy részében visszavezethető jogszabály hiányára, ellentmondásosságára vagy fölöslegességére. Ezekben az esetekben természetesen a biztosok az 1993. évi LIX. törvény 25. §-a alapján vizsgálják a jogalkotó tevékenységét is, kezdeményezhetik jogszabály kiadását, hatályon kívül helyezését vagy módosítását.
Az országgyűlési biztosok eljárása a jogszabályi kereteknek megfelelően a diszkrimináció tilalmával összefüggésben nem terjed ki arra, hogy biztosítsa a természetes személyeknek a jogon kívüli szempontok szerinti egyenlőségét. A társadalom tagjai természetszerűleg különböznek képzettségük, kereseti viszonyaik, de velük született adottságaik alapján is. Az Alkotmánybírósággal egyezően az országgyűlési biztosok értelmezései szerint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése nem bármifajta különbségtételt tilt, hanem csupán azokat, amelyek valamilyen összefüggésben vannak más alanyi joggal, így alapvetően az emberi méltósághoz való joggal. Ugyanakkor a megkülönböztetés csak összehasonlítható helyzetű személyek között vethető fel, és ilyen esetekben állapítható meg visszásság.
A fenti követelmények szoros kapcsolatban vannak az önkényességgel. A hátrányos megkülönböztetés igen gyakran az eljáró hatóság vagy közszolgáltató önkényes magatartása következtében jön létre. Ez az önkényes magatartás azonban nem téveszthető össze az állami hatóságok diszkrecionális jogkörével. Minden esetben meghaladja a mérlegelési jogkör alkotmányos határait a döntés, és így önkényesnek minősül, ha a következménye – az említett feltételeknek megléte esetén – azonos helyzetű emberek közötti hátrányos megkülönböztetés.
Az országgyűlési biztosoknak kitüntetett szerepük van a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemben. Általános felhatalmazásuk következtében – a bíróságokat kivéve – valamennyi hatóság eljárását visszásnak minősíthetik, ha az nem tesz eleget a pártatlanság és méltányosság követelményének. Az országgyűlési biztosok tevékenysége közvetett módon ugyan, de részben éppen a diszkrimináció elleni fellépés következtében jelentősen hozzájárulhat a korrupció elleni küzdelemhez.
A hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértése igen nehezen bizonyítható az egyes hatósági eljárásokban. Az országgyűlési biztosoknak nincsen lehetőségük arra, hogy ténykérdéseket az igazságnak megfelelően minden esetben feltárjanak és eldöntsenek. Ennek megfelelően nem lehetett egyetlen olyan esetben sem visszásságot megállapítani, amikor a rendelkezésre álló adatok ezt minden kétséget kizáróan nem támasztották alá. Ezért a diszkrimináció, illetve az ezzel szorosan összefüggő méltányos és pártatlan eljárás követelményét sokkal több esetben sérthetik meg, mint amire a biztosok jelentéseiből következtetni lehet.

OBH 80/1995.
Az utazási kedvezmények biztosításával kapcsolatos nem egyértelmű jogi szabályozások következtében az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével, a 70/A. § (1) és (2) bekezdésében rögzített hátrányos megkülönböztetés tilalmával, valamint a 70/A. § (3) bekezdésében rendelt esélyegyenlőséghez való alapjoggal összefüggésben visszásságot okoz a 18. életévüket betöltött, illetve a 18. életévüket be nem töltött, átképzésben részt vevő munkanélküliek közötti különbségtétel, illetve a munkaerőpiacon való jövőbeni beilleszkedést jelentő, megfelelő képzést nyújtó oktatás elérhetőségének életkor szerinti differenciálása.
Az Országgyűlési Biztos Hivatalához érkezett beadványban a panaszos sérelmezte, hogy a munkaerőpiaci képzésben részt vevő munkanélküliek részére a diákigazolvány nem biztosítja a kedvezményes helyi utazásra való jogosultságot.
A vizsgálat során az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény a munkanélküliek ellátásának egyéb – általánosnak tekinthető és a szociális biztonsághoz való alkotmányos jog követelményét már önmagukban teljesítő – fajtái mellett lehetővé teszi az átképzésben részesülők képzési támogatásának részeként a képzéssel kapcsolatos költségek részben vagy egészben történő megtérítését, mivel a munkanélküliek képzésének támogatása az aktív foglalkoztatáspolitika egyik legfontosabb eszköze.
Az ügyben a helyettes országgyűlési biztos a hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben egyfelől a nappali tagozaton tanuló diákok és az átképzésben részt vevő munkanélküliek; másfelől a 18. életévüket betöltött és a 18. életévüket be nem töltött, átképzésben részt vevő munkanélküliek közötti helyzetet vizsgálta. Megállapította, hogy a diszkrimináció tilalma tekintetében nincs reális összehasonlítási alap a nappali tagozaton tanuló diákok és a munkaerő-közvetítő szerv által szervezett átképzésben részt vevő munkanélküliek között. A két csoport közötti egyéb szempontok szerinti hátrányos megkülönböztetésről azért nem lehet szó, mert a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezmények jogalapja eltérő.
Más a helyzet azonban a 18. életévüket betöltött és a 18. életévüket be nem töltött, átképzésben részt vevő munkanélküliek közötti különbségtétel esetén: a jogosultak kétséget kizáróan összehasonlítható helyzetben vannak, s ugyanakkor az emberi méltósághoz való jogot sértő, önkényes megkülönböztetés állapítható meg. A munkaerőpiacra való visszailleszkedés esélyének mércéje pedig a megfelelő és elérhető képzés.
A vizsgálat során a helyettes biztos megállapította, hogy a Budapesti Közlekedési Rt. és a Fővárosi Munkaügyi Központ együttműködése eredményeként a munkanélküliek átképzése nappali oktatásban zajló alap-, közép- vagy felsőfokú tanulmányi időnek minősül, így a Munkaügyi Központ a beiskolázásról igazolást állít ki, s ennek birtokában az igénylő részére a Közlekedési Rt. tanulóbérletet ad ki. Így tehát az átképzésben részt vevő munkanélküli az oktatás időtartama alatt jogosult a tanulóbérlet kiváltására. A probléma tehát a kivételes helyzetű főváros tekintetében megoldott, hiszen egy munkaügyi központ egy közlekedési társasággal kötött megállapodást. Ugyanakkor egy vidéki közlekedési cég több önkormányzat fenntartásában működik, ami azt jelenti, hogy miután az utazási kedvezmény biztosítása költségvetési ellentételezés nélkül nem várható el a szolgáltatótól, a megyei munkaügyi központtal kapcsolatban lévő átképzést folytató intézményeknek adott esetben több közlekedési társasággal kellene megállapodniuk, amely cégek ugyancsak valamennyi érintett önkormányzattal kényszerülnek szerződni. Ha akár csak az egyik cég nem köt megállapodást a finanszírozásra, az ennek hiányát elszenvedő munkanélküliek hátrányos helyzetbe kerülnek a sikeresen együttműködő szervezetek kedvezményes helyzetű munkanélküli igénylőivel szemben.
A vizsgálat megállapította, hogy a diákigazolványról és a tanulókat, hallgatókat, valamint a sorkatonákat és a polgári szolgálatot teljesítő személyeket megillető egyes kedvezményekről szóló rendelet a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményekről szóló kormányrendelettel ellentétesen határozza meg a szakmai képzésben résztvevőket megillető utazási kedvezményeket, illetve az igénybe vevők körét. Míg a diákigazolványról szóló együttes rendelet lehetőséget biztosít az átképzésben résztvevő számára a diákigazolvány birtokában engedményes tanulóbérlet váltására, addig az új kormányrendelet kizárólag oktatási intézmények tanulói, hallgatói részére teszi lehetővé a helyi közlekedésre szóló kedvezményes havijegy vásárlását a diákigazolvány birtokában. Ezen túlmenően pedig, az átképzésben részt vevő munkanélkülit csupán a 18. életéve betöltéséig illeti meg ez a jog.
Mindezekre tekintettel az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy indokolatlan – és ezért önkényes – a 18. életévüket betöltött és a 18. életévüket be nem töltött, átképzésben részt vevő munkanélküliek közötti különbségtétel az utazási kedvezmények biztosítása tekintetében, ezzel sérti a hátrányos megkülönböztetés Alkotmányban rögzített tilalmát, továbbá a munkaerőpiacon való jövőbeni beilleszkedést jelentő megfelelő képzést nyújtó oktatás elérhetőségének életkor szerinti differenciálása az esélyegyenlőséghez való alapjog sérelmét idézi elő. Azzal összefüggésben pedig, hogy mindezt a hatályos jogszabályok nem egyértelmű rendelkezése idézi elő, a helyettes biztos megállapította, hogy az a jogállamiságból fakadó jogbiztonsághoz fűződő érdek érvényesülését gátolja, mely alkotmányos visszásságot keletkeztet.
A feltárt visszásság orvoslása érdekében ajánlásában az országgyűlési biztos általános helyettese felkérte a munkaügyi minisztert, hogy a munkanélkülieket érintő foglalkoztatáspolitikai kérdésekkel kapcsolatos feladat- és hatáskörénél fogva kezdeményezze a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményekről szóló kormányrendelet módosítását annak érdekében, hogy a 18. életévüket betöltött és a 18. életévüket be nem töltött, átképzésben részt vevő munkanélküliekre egységes szabályozás vonatkozzon.
Felkérte továbbá a művelődési és közoktatási minisztert, hogy gondoskodjon a diákigazolványról és a tanulókat, hallgatókat, valamint a sorkatonákat és a polgári szolgálatot teljesítő személyeket megillető egyes kedvezményekről szóló együttes rendelet módosításáról annak érdekében, hogy az összhangba kerüljön a jogforrási hierarchiában magasabb szinten álló jogszabályokkal.
Az érintett tárcák vezetői részletes válaszaikban az említett jogszabályok hatályon kívül helyezéséről, módosításáról, illetve új jogszabályok megalkotásáról adtak számot. Ezek között szerepelt a korábbi Munkaügyi Minisztérium által kidolgozott módosító rendelkezés, mely a munkaügyi központok kirendeltségei által hozott határozat alapján képzési támogatásban részesülő, de nem a képzés helyszínén lakó hallgatók számára teszi lehetővé a munkábajárással összefüggő terhek csökkentését célzó támogatást. A diákigazolvánnyal kapcsolatos ajánlás tekintetében a korábbi művelődési és közoktatási tárca vezetője – az azóta már működő – új támogatási lehetőségeket ismertette.
A helyettes országgyűlési biztos vizsgálata, illetve ajánlásai eredményeként az ügy sikeresen lezárult.

OBH 4381/1996., OBH 1332/1997.
Az Alkotmányban deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság (2. § (1) bek.), a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangja (7. §) követelményével, a tulajdonhoz való joggal (13. §), illetőleg az öröklés jogával (14. §) összefüggésben visszásságot okoz, hogy a törvényhozó a Párizsi Békeszerződés 29. cikke 3. pontjában vállalt kötelezettsége teljesítéséhez szükséges jogszabályt a nemzetközi szerződésekkel okozott károk kárpótlásáról nem alkotta meg.
Teljes szöveg: 2. § (1)

OBH 4888/1996.
Visszásságot okoz az Alkotmány 70/A. §-ban deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban a helyi lakásgazdálkodási szerv vezetője, ha a panaszos kérelmét – jogi és tényleges lehetőség ellenére – évekig nem rendezi.
A panaszos a Magyar Honvédség Tatai Helyőrsége lakásügyi eljárásának vizsgálatát kérte az országgyűlési biztostól, mert az önkormányzati tulajdonú HM rendelkezésű garázs cseréje iránti kérelme ügyében személyével szemben hátrányos megkülönböztetést tapasztalt.
Az országgyűlési biztos a hátrányos megkülönböztetés lehetősége miatt vizsgálatot indított, melynek során a honvédelmi minisztert a felügyeleti jogkörében vizsgálat indítására kérte fel. A miniszteri vizsgálat megállapította, hogy a panaszos először 1991-ben kért a helyőrség parancsnokától garázscserét, mert a szolgálati viszonyára tekintettel kiutalt garázsa mind a lakóhelyétől, mind a munkahelyétől több kilométer távolságban volt. A csere iránti kérelmét éveken keresztül nem rendezték, mert a bérbeadható garázsokat rendszeresen olyan igénylőknek adták bérbe, akinek az volt az első garázsa. Ezt felismerve, magánszemélyként kísérelt meg cserét, oly módon, hogy egy felmondási idejét töltő közalkalmazottal – akinek a garázsra vonatkozó szerződése lejártáig alig két hónap volt hátra – a garázsok cseréjében állapodtak meg, és a panaszos a cseregarázst birtokba is vette. A helyőrség parancsnoka, a csere bejelentését követően a megállapodást – a másik fél helyiség-leadási kötelezettségére tekintettel – érvénytelennek minősítette, és a panaszost kötelezte a garázs kiürítésére és leadására. A panaszos az utasításnak nem tett eleget, ezért a parancsnoka vele szemben parancs iránti engedetlenség gyanúja miatt fegyelmi eljárást kezdeményezett.
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a panaszos kérelme megalapozott. A helyi lakásgazdálkodási szerv a HM rendelkezésű személygépkocsi tároló helyiség igénylésének és elosztásának rendjét a gyakorlatban úgy szabályozta, hogy az I. kategóriába sorolt új igénylők előnyben részesültek a II. kategóriába sorolt cserét igénylő, garázzsal már rendelkezőkkel szemben, de 1991-től kizárólag a panaszos cserekérelmét tartották nyilván, így a II. kategória háttérbe szorítása kizárólag a panaszos mellőzését jelentette.
A vizsgálat megállapította, hogy a Magyar Honvédség helyi lakásügyi szervének a panaszossal szemben éveken át alkalmazott hátrányosan megkülönböztető eljárása az Alkotmány 70/A. § -ban deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmát sértette, és ezzel a helyi lakásgazdálkodási szerv vezetője hivatalos minőségében visszásságot okozott.
Az országgyűlési biztos azonban nem tett ajánlást, mert a vizsgálat folyamán a helyi lakásügyi szerv az alkotmányos visszásságot saját hatáskörben megszüntette, és az állampolgári igényt jogszerűen rendezte. A Honvédelmi Minisztérium a szakmai hiányosságok felszámolására, a szakmai irányítás és ellenőrzés megerősítésére intézkedett. A visszásságot okozó személyekkel szemben a honvédség aktív állományából való távozásuk miatt fegyelmi eljárást nem kezdeményeztek.

OBH 5381/1996.
I. A Magyar Köztársaság Alkotmányának 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével, az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz való joggal.
II. valamint az Alkotmány 70/A. § (1)–(2) bekezdésében rögzített diszkrimináció tilalma elvével összefüggésben visszásságot okoz a helyi önkormányzat fizető és kizárólagos igénybevételű várakozóhelyek használatának szabályozásáról szóló rendelete, ha a fizetési övezetben állandó lakóhellyel rendelkező állampolgár díjfizetési kedvezményben nem részesül.
I. A panaszos beadványában Debrecen Megyei Jogú Város Közgyűlésének a fizető és kizárólagos igénybevételű várakozóhelyek használatának szabályozásáról szóló rendeletét kifogásolta.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese a rendelkezésére álló iratok alapján megállapította, hogy Debrecen Megyei Jogú Város Közgyűlése rendeletet alkotott a fizető és kizárólagos igénybevételű várakozóhelyek használatának szabályozásáról (továbbiakban: Rendelet), amelynek mellékletében parkolási övezeteket állapított meg. A fizető és kizárólagos igénybevételű várakozóhelyek használati díjait az egyes övezetekben eltérően állapította meg.
A panaszos az egyes számú övezetben lévő utcában lakik, és állandó lakosként kedvezményes bérletre jogosult, amelynek összege a teljes árú éves bérlet (18 750 forint) ötven százaléka. A panaszos álláspontja szerint e szabályozás sérti a jogegyenlőség elvét, mert a díj ellenében a rendelet semmilyen ellentételezésről nem beszél, a parkolót nem őrzik, az ott lakók további kedvezményben (adó, bérleti díj kedvezmény) nem részesülnek annak fejében, hogy parkolásuk korábbi ingyenessége helyett fizető parkolást kényszerülnek igénybe venni.
Debrecen Megyei Jogú Város Közgyűlése a helyi önkormányzatokról szóló törvényben kapott felhatalmazás alapján alkotta meg parkolási rendeletét.
A városi közutak, közterületek a helyi önkormányzatok tulajdonában vannak, az azok fenntartásával, kezelésével járó költségek is az önkormányzatot terhelik. A fenntartással járó költségek ellentételezéseként szed az önkormányzat a közterülethasználatért – mert a gépkocsival való parkolás is egy speciális közterülethasználatnak minősül – közterülethasználati, illetve parkolási díjat.
Az Alkotmánybíróság 49/1995. (VI. 30.) AB határozatában azonban rámutatott arra, hogy “Az önkormányzati testületnek viszonylag széles körű mérlegelési jogköre van a tekintetben, hogy mely tevékenységi formákhoz írja elő közterülethasználati engedély beszerzését. Ez a mérlegelési jogkör azonban nem korlátlan. A jogalkotói felhatalmazással való visszaélésnek minősül ugyanis, ha a rendelet a közterület megszokott, mindennapi, másokat nem korlátozó használatát is engedélybeszerzési kötelezettség körébe vonja.”
II. A parkolás céljára történő igénybevétel esetén történő fizetési kötelezettség előírása a fentiek alapján az országgyűlési biztos álláspontja szerint nem minősül a jogalkotói felhatalmazással való visszaélésnek, az azonban már igen, hogy azok a lakosok, akik az önkormányzati rendeletben megjelölt fizető övezetben laknak, ha kedvezményesen is, de kényszerűen közterülethasználati díjat kötelesek fizetni az alapján, hogy állandó lakosok és gépkocsijuk van, amelyet biztonságosan csak a lakóhelyük közelében tárolhatnak.
A közterület igénybevétele megalapozza a fizetési kötelezettséget – ugyanis ebben az esetben nem önkéntes, hanem kényszerű –, ami ellenkezik az intézmény egyik lényeges elemével, a közterülethasználat alkalmi, önkéntes igénybevételének lehetőségével.
Mindezek mellett a gépjárműadóról szóló törvény – amelynek célja a települési önkormányzatok bevételeinek gyarapítása, valamint a közúthálózat karbantartásához és fejlesztéséhez szükséges források bővítésére szolgáló anyagi eszközök kiegészítése – alapján a települési önkormányzat a belföldi gépjárművek után beszedett adóból a törvényben meghatározott alsó adótétellel számított összeg 50%-ára jogosult. A panaszos tehát a gépkocsitartás és -használat miatt adójának egy részével helyi szinten is hozzájárul a közterhek viseléséhez, az önkormányzatot terhelő út, -hídépítési, fenntartási, környzetvédelemi, közlekedésszervezési és igazgatási költségekhez, indokolt tehát a közterületet kényszerű módon igénybe vevő gépkocsi tulajdonos számára teljes díjkedvezményt biztosítani vagy számára egyéb szolgáltatást (pl. őrzött parkoló létesítése) is biztosítani.
Mindezek alapján az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy a szabályozás azon módja, amely a fizetési övezetben lakó és gépkocsival rendelkező személyek számára parkolás esetén ha kedvezményt nyújt is, de egyértelműen fizetési kötelezettséget állapít meg, a fent megjelölt alkotmányos jogokkal összefüggésben alkotmányos visszásságot idéz elő.
A sérelem orvoslása érdekében ajánlással élt, amelyben felkérte Debrecen polgármesterét, hogy kezdeményezze Debrecen Megyei Jogú Város Közgyűlésének a fizető és kizárólagos igénybevételű várakozóhelyek használatának szabályozásáról szóló 20/1993. (V. 24.) Kr. sz. rendelet olyan módosítását, amely szerint a fizető övezetben állandó lakcímmel és gépkocsival rendelkező lakosok számára ingyenes a parkolás.
Az ajánlásra való válaszadásra nyitva álló határidő még nem telt el.

OBH 5622/96.
Az Alkotmány 70/A. §-ában meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben, tekintettel a 70/E. §-ban meghatározott szociális biztonsághoz való jogra, visszássághoz vezet az a megkülönböztetés, amely ésszerű indok nélkül zárja ki a közlekedési kedvezmények köréből azokat az idős állampolgárokat, akiknek mindennapi élete szükségessé teszi komp vagy hajó gyakori igénybevételét.
A panaszos az állampolgári jogok országgyűlési biztosához intézett beadványában sérelmezte, hogy a Vác és Tahitótfalu között üzemelő kompon a 70 éven felüliek nem részesülnek utazási kedvezményben. 1995 óta a Vác és Tahitótfalu között közlekedő kompot egy kft. üzemelteti. A nyugdíjasok a kompon nem részesülnek utazási kedvezményben. A közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményekről szóló 13/1991. (I. 18.) Korm. rendelet a Magyar Hajózási Rt. menetrend szerinti járatain történő utazáshoz csak az országgyűlési képviselők és a hadirokkantak számára állapított meg díjmentességet, az idősebbeket az 50%-os kedvezményre jogosultak körébe sem vette be. A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium 1997. január 10-i tájékoztatása szerint az utazási feltételekről szóló jogszabályok a hetven éven felüli állampolgárok részére a belvízi személyszállítás és a révközlekedés területén korábban sem állapítottak meg díjmentességet, így a kedvezmény hiánya jogi szempontból nem kifogásolható. A vizsgálat megállapította, hogy a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményei a hetven éven felüli állampolgárok részére a menetrend szerinti helyi tömegközlekedés területén, valamint az országos közforgalmú vasutak vonalaira, a helyközi (távolsági) menetrend szerinti autóbusz-közlekedésre és az elővárosi vasutakra (Budapesti Közlekedési Vállalat – Helyiérdekű Vasútra) egyaránt ingyenes utazást biztosított a 70 éven felülieknek. A kormányrendelet egyedül a belvízi személyszállítás és a révközlekedés vonalain történő közlekedés esetére nem állapított meg díjmentességet a meghatározott kort elérő állampolgárok részére.
Az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy ez a megkülönböztetés indokolatlanul zárta ki a kedvezmény köréből azokat az állampolgárokat, akiknek mindennapi élete szükségessé teszi komp vagy hajó gyakori igénybevételét. 1997 decemberében kelt levelében a miniszterelnöktől kért tájékoztatást, hogy tervezik-e az utazási kedvezmény kiterjesztését a vízi közlekedésre.
A megkeresést követően a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményekről hozott új, 287/1997. (XII. 29.) Korm. rendelet 29. § (1) bekezdése 1998. I. 1-jétől hatályon kívül helyezte a 13/1991. (I. 18.) Korm. rendeletet. Az 1998. január 1-jétől hatályos szabályozás a kedvezményeket a személyhajózás és révközlekedés menetrend szerinti járataira is kiterjesztette. Ennek megfelelően korlátlan számú díjmentes utazásra jogosult 70. életéve betöltése napjától a magyar állampolgár. Korlátlan számú utazásra érvényes 67,5%-os kedvezményű nyugdíjas bérlet igénybevételére jogosultak a nyugdíjasok és azok a külföldről hazatelepült magyar állampolgárok, akik külföldről részesülnek nyugellátásban, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványtól nyugdíjsegélyben részesülő tagok, a nyugdíjsegélyben részesülő egyházi személyek, valamint a gyám és gyámolt személyek. Az új szabályozás megszüntette a közlekedésre vonatkozó kedvezmények közötti indokolatlan különbségtételt, így a panaszt megoldódott. Az országgyűlési biztos általános helyettese ezért az ügyben nem tett ajánlást.

OBH 5920/1996., OBH 10565/1997.
I. A siketek nyelvi jogaira, illetve a siketek jelnyelvének elismerésére vonatkozó szabályozás hiánya az Alkotmány 70/A. § (1) és (2) bekezdésében biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz való jogával összefüggésben okoz alkotmányos visszásságot.
II. A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. tv. 23. § (4) bekezdésének a siketeknek szóló feliratozásra, illetve jelnyelvi tolmácsolásra vonatkozó rendelkezései az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított, a közérdekű adatok megismeréséhez, továbbá az Alkotmány 70/F. § (1) bekezdésében biztosított művelődéshez való joggal összefüggésben okoz visszásságot.
Az OBH 5920/1996. számú ügyben a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének főtitkára Szövetségben készített és a siketek jelnyelvéről szóló törvénytervezet megvalósítása és általában a siketek jogainak védelmében fordult az állampolgári jogok országgűlési biztosához.
Az OBH 10565/1997. számú ügyben a Főpolgármester-helyettesi Iroda egyik munkatársa azzal a kérdéssel fordult az állampolgári jogok országgűlési biztosához, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik-e, hogy feliratozás hiányában a siketek nélkülözni kénytelenek a tévéműsorokban elhangzott információkat.
A panaszokat az állampolgári jogok országgyűlési biztosa egyesítette és közös eljárásban vizsgálta.
I. Az Alkotmánybíróság az egyenlő méltósághoz való jog értelmezése során megállapította: “méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai vagy szellemi fejlettségétől vagy állapotától” [64/1991. (XII. 17.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság a pozitív diszkrimináció értelmezése kapcsán azt is kimondta: “Az azonos személyi méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De, ha valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek tekinteni.” [9/1990. (IV. 25.) AB hat.].
Az ENSZ Közgyűlésének, a rokkant személyek jogairól szóló nyilatkozta pedig egyértelműen úgy fogalmaz: “A rokkant személyeknek joguk van olyan intézkedésekhez, amelyek célja, hogy a lehető legnagyobb mértékben önmagukra támaszkodóvá váljanak.” (a Közgyűlés 3447. (XXX) számú határozata 5. pont).
Az 1980–90-es években általános irányzattá vált a siketek jelnyelvének alkotmányos elismerése, így történt ez például legutóbb Finnországban, Ugandában. Más államokban erre az elismerésre és az ezzel kapcsolatos jogok biztosítására törvényben került sor, így például legutóbb Szlovákiában. Emellett a siketek jelnyelvét több nemzetközi dokumentum is tartalmazza, így az Európa Parlament 1998 júniusában elfogadott határozata.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy a siket személyek esélyegyenlőségének javításában kulcsszerepe van a siketek nyelvi jogai és ezen belül a siketek jelnyelve elismerésének.A siketek nyelvi jogaira, illetve a siketek jelnyelvének elismerésére vonatkozó szabályozás hiánya az Alkotmány 70/A. § (1) és (2) bekezdésében biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz való joggal összefüggésben okoz alkotmányos visszásságot.
II. A siketek tájékozódásának és kapcsolattartásának megkönnyítése sajátos intézkedéseket igényel, így különösen fontos a televíziós műsorok feliratozásával kapcsolatos rendezés megalkotása. Nagy-Britanniában az 1990. évi műsorszórási törvény azt az előírást tartalmazza, hogy 1998-ig az adásba kerülő műsorok ötven százalékát feliratozással lássák el. A skandináv államokban és Hollandiában már jelenleg is ötven százalék körül van a feliratozott műsorok aránya. Németországban és Ausztriában huszonöt és harminc százalék közötti arányban feliratozzák a programokat, de a feliratozás mértéke évente nő. Ami a jelnyelvi tolmácsolás előírását illeti, a svéd szabályozás szerint a napi hírösszefoglaló és hetente egy egyórás hírmagazin jelnyelvi tolmácsolására kerül sor.
A Siketek Világszövetsége Európai Regionális Titkársága konferenciájának ajánlásai (Korlátok nélküli televízió; Siket emberek és a műsorszórás) az Európa Parlament 1988 júniusában született és a siketek jogainak kiterjesztését szorgalmazó határozatán alapulnak. Ennek a határozatnak a 7–9. szakaszai a jelnyelv és a feliratozás fontosságát hangsúlyozzák a siket néző számára. A 11. ajánlás (a. pont) célul tűzi ki valamennyi gyermekműsor feliratozását 2000-ig. A 17. ajánlás célul tűzi ki, hogy az összes hírműsor legalább ötven százaléka feliratozva és napi egy hírműsor jelnyelvi tolmácsolással kerüljön sugárzásra. Az európai közszolgálati televíziókat tömörítő EBU ugyancsak kiemelt jelentőséget tulajdonít a feliratozásnak. Közszolgálati televízió esetében, éppen a közszolgálati jelleg megvalósulása, az elérhetőség biztosítása érdekében célszerű, ha a minden országos televízióra vonatkozó feliratozási kötelezettség mellett külön feliratozási, a hírműsorok tekintetében jelnyelvi tolmácsolási kötelezettséget állapítanak meg. A siket gyermekek fokozottabb társadalmi integrációja érdekében szükséges, hogy a feliratozás a gyermekműsorok esetében nagyobb mérvű legyen az egyébként előírtnál.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. tv. 23. § (4) bekezdésének a siketeknek szóló feliratozásra, illetve jelnyelvi tolmácsolásra vonatkozó rendelkezései csupán a közszolgálati műsorszolgáltató, illetve közműsorszolgáltató tekintetében állapítottak meg kötelezettséget, és ezen kötelezettség normatív jellege is bizonytalan volt. A hatályos szabályozás az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított a közérdekű adatok megismeréséhez, továbbá az Alkotmány 70/F. § (1) bekezdésében biztosított művelődéshez való jogokkal összefüggésben okoz visszásságot.
A feltárt alkotmányos visszásságok megszüntetésére az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 1998. október 14-én ajánlást tett a Kormánynak, továbbá a szociális és családügyi miniszternek arra, hogy az 1998. évi XXV. törvény 30. § (1), illetve (2) bekezdésében kapott felhatalmazás alapján mielőbb kezdjék meg a siketek jogainak, jelnyelve használatának, illetve a jelnyelvi tolmácsolásának biztosítását is szolgáló rendeletek előkészítését. Ajánlásában az állampolgári jogok országgyűlési biztosa kezdeményezte azt is, hogy a Kormány intézkedjen – a siketeknek szóló jelnyelvi tolmácsolásra és feliratozásra vonatkozó rendelkezések beillesztése érdekében – a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. tv. módosításról.
A szociális és családügyi miniszter 1998. december 18-án kelt válaszában az állampolgári jogok országgyűlési biztosának megállapításaival egyetértett. A miniszter tájékoztatta az az állampolgári jogok országgyűlési biztosát arról, hogy megkezdődtek a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. tv végrehajtását szolgáló – így pédául a Fogytékosok Esélye Közalapítvány – előkészítő munkálatok. A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. tv. módosítása érdekében megkereste a közlekedési-, hírközlési és vízügyi minisztert. A szociális és családügyi miniszter felhívta az állampolgári jogok országgyűlési biztosának figyelmét arra, hogy a jelentésből adódó koordinált kormányzati álláspontot tükröző válaszlevelet részére a Miniszterelnöki Hivatal fogja megküldeni. Ez a válasz még nem érkezett meg.

OBH 8145/1996. (8739/1996., 1555/1997., 2054/1997., 7328/1997.)
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében deklarált diszkrimináció tilalmával összefüggésben nem okoz alkotmányos visszásságot, ha az önkormányzat a rendeletében az üdülőtulajdonosok vonatkozásában is átalánnyal szabályozza a szemétszállítási díjfizetési kötelezettséget.
Ráckeve város több üdülőtulajdonosa azt sérelmezte, hogy az önkormányzat rendelete aránytalanul magas díj fizetésére kötelezi őket, az ingatlanukat nem egész évben használó, így a szemétszállítási szolgáltatást is csak időszakosan igénybe vevő panaszosokat.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettese az ügyben folytatott vizsgálata során tényként rögzítette, törvény adott felhatalmazást az önkormányzatoknak arra, hogy a szemétszállítási szolgáltatást a településen egyedileg szabályozzák különös figyelemmel arra, hogy hulladék minden ingatlanon keletkezik és annak szervezett gyűjtése, kezelése közegészségügyi, környezetvédelmi okokból mindenkinek egyformán érdeke.
Nincs kötelező törvényi előírás arra, hogy a szemétszállítási szolgáltatást, illetve az ellenszolgáltatást milyen mértékben és módon kell meghatároznia a helyi önkormányzatoknak. Az általuk alkalmazott különféle szemétszállítási díj-meghatározási módszerek közös sajátossága, hogy a díj átalány jellegű.
Az Alkotmánybíróság e témakört érintő határozatában elvi jelleggel hívta fel a figyelmet arra, hogy “önmagában nem feltétlenül alkotmányellenes, ha a jogalkotó átalánnyal vagy törvényes vélelem felállításával szabályoz.”
További határozatában rámutatott arra az általános érvényű követelményre is, hogy a közszolgáltatás díjának az átalány-jellegtől a ténylegesen ellátott szolgáltatás értékéhez kell közelítenie.
A vizsgálat alá vont rendelet szabályai világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak, meghatározva a szemétszállítás rendszerességét, díját. Ez utóbbi mértéke az üdülőtulajdonosok vonatkozásában nem egész évre, hanem csak április 1-jétől kezdődően 8 hónapos időtartamra történt,és a törvényi felhatalmazás alapján megalkotott önkormányzati rendelet szabályokat tartalmaz a szemétszállítási díjjal kapcsolatban igénybe vehető kedvezményekről is.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese – a panaszok egyidejű elutasítása mellett – megállapította azért, hogy a diszkrimináció tilalmának elvét nem sérti, ha az önkormányzat a rendeletében a szemétszállítás díját az üdülőtulajdonosok vonatkozásában is átalánnyal szabályozza annak szem előtt tartásával, hogy a közszolgáltatás díja az átalány-jellege mellett a ténylegesen ellátott szolgáltatás értékéhez igazodóan kerül meghatározásra.

OBH 8425/1996.
Különböző összegű tandíj előírása attól függően, hogy a két szakra beiratkozott hallgatóknak melyik az “anyaintézményük”, nem okoz visszásságot az Alkotmány 70/A. §-ában tilalmazott diszkriminációval, valamint a 70/F. §-ában biztosított művelődéshez való joggal összefüggésben.
A panaszos azt kifogásolta, hogy az ELTE két karra beiratkozott hallgatói 1995. szeptemberig azonos elvek szerint kaptak hallgatói támogatást függetlenül attól, hogy melyik volt az “anyaintézményük”, vagyis melyiket tekintették elsődleges karnak. Eszerint az “anyaintézményben” kapták az alapjuttatást, és mindkét karon részesültek a megfelelő tanulmányi ösztöndíjban. 1995. októbertől azonban – egy új kormányrendeletre hivatkozással – megváltozott az ösztöndíjrendszer, és a BTK csak a saját karon folytatott tanulmányok után fizetett ösztöndíjat, a TTK viszont elismerte és beszámította a másik karon folytatott tanulmányokat is. A panaszos a kevesebb juttatást nyújtó BTK mint “anyaintézmény” hallgatójaként eredménytelenül fordult sérelmével a BTK Hallgatói Önkormányzatához és Dékánjához is. A beadvány szerint a helyzet azért sérelmes, mert az új rendszerben eltérő juttatásban részesülnek a hallgatók aszerint, hogy melyik az “anyaintézményük”.
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy élve a felsőoktatásról szóló törvény adta lehetőséggel az ELTE a hallgatói juttatások szabályozása tekintetében nagyfokú önálló döntési jogosultságot engedélyezett az egyes karoknak. A két kar eltérő szabályozása nem alkalmas a diszkrimináció tilalmának megsértésére, mivel az Alkotmány a megkülönböztetést más állampolgári vagy emberi jogra – jelen esetben a művelődéshez való alkotmányos jogra – vonatkozóan tiltja. A művelődéshez való alkotmányos jogból azonban nem következik alanyi jogosultság meghatározott támogatási formákra. Az országgyűlési biztos megállapította azt is, hogy az eltérő szabályozásából eredő sérelmek okozása azért sem tekinthető alkotmányos joggal összefüggésben visszásságnak, mert minden hallgatónak, így a panaszosnak is lehetősége volt arra, hogy a két kar közül válasszon. Lehetősége volt ezért, hogy – figyelemmel az egyéb szempontokra is – választása során mérlegelje a hallgatói juttatásra vonatkozó eltérő szabályokat.

OBH 9000/1996.
Nem állapítható meg az Alkotmány 70/A. §-ában deklarált diszkrimináció tilalmának sérelme a katonai szakközépiskolai tanulók jogállását illetően.
A panaszos beadványában azt sérelmezte, hogy a katonai szakközépiskolai tanulók jogállása nem tisztázott, megítélése szerint a hallgatók parancsnoki önkénynek vannak kitéve.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese vizsgálati jelentésében utalt arra, hogy a honvédség tényleges állományába tartoznak a hivatásos, a továbbszolgáló és – új kategóriaként – a szerződéses, a hadkötelezettség alapján szolgálatot teljesítő katonák, továbbá a katonai tanintézetek hallgatói. A korábbiakban alacsonyabb szintű jogszabályok, illetve szabályzatok rendelkeztek az elöljárók és az alárendeltek közötti függelmi viszonyokról. A honvédelmi törvény (Htv.) a legmagasabb szinten határozza meg a függelmi viszonyok rendszerét, tisztázza az elöljáró és az alárendelt, valamint a rangidős fogalmát. Tisztázza a parancs és az intézkedés tartalmát, kiadásuk részletes szabályait és korlátait, valamint tételesen leírja azok kiadásának tilalmát.
A parancsnok alapvető kötelessége az alárendeltek jogai érvényesülésének biztosítása és jogos érdekeinek a védelme. A hadsereg demokratikus vonásainak kiterjesztéséhez tartozik, hogy a hadköteles katonák lehetőséget kapnak az alapvető jogaik és jogos érdekeik közösségi védelmére és képviseletére. A Htv. a hadköteles katona alapvető jogaként rögzíti az őt ért jog vagy érdeksérelem megszüntetését célzó beadványtételi jogot. A törvény részletesen tartalmazza a panasz vagy más beadvány előterjesztésének szabályait mind a hadköteles, mind a panasz, kérelem továbbítására vagy elbírálására jogosult szolgálati személy vonatkozásában, és meghatározza a beadvány elintézésének határidejét is. A törvény új jogorvoslati jogintézményként megnyitja a bírósági utat abban az esetben, ha a panasz jogát kimerített hadköteles katona a panasza elutasítását jogszabálysértőnek találja.
Mindezek alapján, figyelemmel a vizsgálati jelentésben ismertetett jogszabályok rendelkezéseire az állampolgári jogok országgyűlési biztosának álláspontja az, hogy a katonai szakközépiskolai tanulók jogállása tisztázott, ezért alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot nem állapított meg.

OBH 9046/1996.
Nem okoz az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz való joggal összefüggésben visszásságot, hogy a magyar állampolgár személyi igazolványának kiállításakor a születési helyet a születés időpontjában érvényes államigazgatási helynév figyelembevételével kell bejegyezni.
Az OBH 9046/1996. és az OBH 3753/1997. számú ügyekben a panaszosok, akik magyar nemzetiségű román állampolgárként honosítással szereztek magyar állampolgárságot (a továbbiakban: állampolgárság), azért fordultak az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, mert sérelmezték, hogy személyi okmányaikban születési helyük első sorban román nyelven – magyarul mindössze másodsorban és csak zárójelben, Tirgu Mures (Marosvásárhely), illetve Zalau (Zilah) – van bejegyezve. A panaszosok állítása szerint az említett körülmény életviszonyaikban hátrányos megkülönböztetésüket eredményezi.
A vizsgálat megállapította, hogy az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet 38. § (1) bekezdése értelmében a magyar állampolgár egyes anyakönyvi adatait – így például születési helyét, idejét – a magyar anyakönyvbe akkor is be kell jegyezni, ha az állampolgárságot születését követően szerezte. A magyar állampolgár születésének anyakönyvezésekor a születési helyet az anyakönyvvezető a születés időpontjában érvényes államigazgatási helynév figyelembe vételével jegyzi be. A külföldi helységnevet az illető országban használatos módón kell anyakönyvezni. A hivatalos külföldi helységnév mellett – ha ismert – járulékosan (zárójelben) a magyar elnevezést is fel kell tüntetni. A magyar állampolgár személyi igazolványának kiállításakor születési helyének, illetve idejének stb. bejegyzésekor a születési anyakönyv adatait kell alapul venni, ami azt jelenti, hogy az említett adatok mindkét okiratban azonos tartalommal szerepelnek. A vonatkozó rendelkezések irányadóak azokra a magyar állampolgárokra is, akik állampolgárságukat születéssel szerezték, azonban a szülés külföldön történt.
A hivatkozott jogszabályok vizsgálata alapján az országgyűlési biztos megállapította, hogy azok nem tesznek különbséget a magyar állampolgárok között aszerint, hogy állampolgárságukat születéssel vagy kérelemre (honosítás, visszahonosítás) szerezték. A rendelkezésére álló adatok, valamint a hatályos jogszabályok vizsgálata során az állampolgári jogok országgyűlési biztosa nem állapított meg alkotmányos visszásságot, így az ügyben ajánlást nem tett.

OBH 1330/1997.
I. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben visszásságot okoz a Megyei Kárrendezési Hivatal eljárása, ha a panaszos által árverésen megszerzett nem erdő és legelő művelési ágú termőföldet nem önálló ingatlanként adja a panaszos tulajdonába.
II. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében deklarált tulajdonhoz való joggal összefüggésben visszásságot okoz a Megyei Kárrendezési Hivatal eljárása, ha a panaszos által árverésen szerzett termőföldet – az erdő és a legelő művelési ágú termőföld kivételével – nem a panaszos kérésére adja osztatlan közös tulajdonába.
III. Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésében megjelölt diszkrimináció tilalmát sérti a Megyei Kárrendezési Hivatal eljárása, ha a panaszolttal szomszédos táblából önálló ingatlanként kiadott földektől eltérően a panaszolt táblából osztatlan közös tulajdonként adja ki a földet.
IV. A Központi Kárrendezési Iroda eljárása sérti a jogbiztonság (Alkotmány 2. § (1) bek.) alkotmányos elvét, s ezzel összefüggésben visszásságot okoz azáltal, hogy az új eljárás lefolytatására való kötelezésnek nem tett eleget.
A panaszos és társai azért fordultak az országgyűlési biztoshoz, mert termőföldárverésen vételi jogukkal élve megszerzett gyümölcsös művelési ágú ingatlanukat nem önálló ingatlanként, hanem osztatlan közös tulajdonként adták ki részükre.
Az országgyűlési biztos vizsgálata feltárta, hogy panaszosok a Pest Megyei Kárrendezési Hivatal által 1994. III. 30. napjára a veresegyházi 065/3. helyrajzi számú gyümölcsös művelési ágú termőföldre vezetett árverésen vettek részt. Az árverésen megszerzett különböző aranykorona értékű földeket azonban nem az 1991. évi XXV. törvény végrehajtására kiadott 104/1991. (VIII.3.) Korm. rendelet 41. § (2) bekezdésének megtartásával önálló ingatlanként, hanem a föld osztatlan közös tulajdonba adásával teljesítette. A panaszosok által az árverésen megszerzett földrészletekkel közvetlen szomszédos táblában szintén árverésen más jogosultak által megszerzett földet viszont önálló ingatlanként adta panaszosok tulajdonába a Kárrendezési Hivatal. Az iratokból az is kiderül, hogy az említett árverés ellen benyújtott árverési kifogás elintézésének módját az OKKH nem vizsgálta, a tényállást kellően nem tárta fel, az FVM-nek mint felügyeleti szervnek az ügyben az új eljárás lefolytatására vonatkozó rendelkezését nem hajtotta végre.
Az országgyűlési biztos vizsgálata megállapította, hogy a Megyei Kárrendezési Hivatal a 104/1991. (VIII. 3.) Korm. rendelet 41. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés megtartásának elmulasztásával megsértette a jogbiztonság (Alkotmány 2. § (1) bek.) alkotmányos elvét, továbbá megsértette az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésében rögzített diszkrimináció tilalmát is azáltal, hogy a panaszolt földkiadáskor – a panaszolt földkiadással érintett tábla közvetlen szomszédságában elhelyezkedő táblában lévő földek kiadásától eltérően – nem önálló helyrajzi számú ingatlanok kiadásáról döntött. Ugyanakkor ez az eljárás sérti a panaszos tulajdonhoz való jogát (Alkotmány 13. § (1) bek.) is, mert a panaszos tulajdonhoz való jogának gyakorlását a törvény kifejezett rendelkezése ellenére korlátozza. A Központi Kárrendezési Iroda pedig, mert az új eljárás lefolytatásának elrendelésére vonatkozó kötelezettségének nem tett eleget, a jogbiztonság alkotmányos elvének sérelmét idézte elő. Ezáltal a Kárrendezési Hivatalok visszásságot idéztek elő. A visszásság megszüntetése érdekében az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszternek címzett ajánlásában indítványozta a visszásság megszüntetését, továbbá azt, a miniszter fegyelmi vizsgálat elrendelésével tisztázza, hogy az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság előidézése miatt a Központi Kárrendezési Iroda mely dolgozóját terheli fegyelmi felelősség. Az ajánlásra adandó válaszra nyitva álló határidő még nem telt le.

OBH 2179/1997.
Nem okoz visszásságot az Alkotmány 70/B. §-ában biztosított egyenlő bérhez való joggal, illetve a 70/A. §-ban tilalmazott diszkriminációval összefüggésben, ha egy megszűnő költségvetési intézmény végkielégítéssel felmentett dolgozóit ugyanazon intézmény más intézményében újra alkalmazzák, míg más dolgozók továbbfoglalkoztatását végkielégítés nélkül, áthelyezésel oldották meg.
Teljes szöveg: 70/B. §
 

OBH 2905/1997.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével, valamint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében deklarált diszkrimináció tilalmának alkotmányos elvével összefüggésben visszásságot okoz a helyi önkormányzat képviselő testületének rendelete, ha a gazdasági tevékenység folytatására használt lakást – a magánszemélyek kommunális adója tekintetében – a lakás céljára használt lakáshoz képest háromszoros mértékű adótétellel adóztatja.
Teljes szöveg: 13. §

OBH 3264/1997.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból eredő jogbiztonság követelményével összefüggésben okoz visszásságot, valamint a 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott jogegyenlőség elvével ellentétes, ha az önkormányzat nem megfelelően indokolt rendeletében a helyi lakosok és üdülőtulajdonosok között különbséget tesz.
A panaszos beadványában sérelmezte, hogy a helyi rendelet különbséget tesz helyi lakosok és üdülőtulajdonosok között, mégpedig úgy, hogy a szemétszállítást idényszerűen igénybe vevők magasabb díjat tartoznak fizetni, mint az állandó lakosok.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese megállapította, hogy: Orfű község módosított 1/1988. sz. tanácsrendelete törvénysértő, mert nem tartalmazza a szolgáltatási időszakot, a szolgáltatás gyakoriságát, a szolgáltató megnevezését, a tulajdonos jogait és kötelességeit, azaz nem felel meg az egyes helyi közszolgáltatások kötelező igénybevételéről szóló 1995. évi XLII. törvénynek.
Orfű község hatályban lévő rendelete szerint a díjfizetés alapja az ingatlan, lakó- vagy üdülőegység, a szemétszállítási díj összege független attól, hogy hány lakos használja az ingatlant, illetve a lakosok mennyi időt töltenek az ingatlanban, és mennyi szemetet termelnek.
A díjtételek különbözősége az állandó lakosok és üdülőtulajdonosok között önmagában nem feltétlenül alkotmányellenes, ha a község sajátosságaiból eredő helyzet a helyi rendeletben szabályozott módon jelenik meg, és az egyébként is megfelel az idézett egyes helyi közszolgáltatások kötelező igénybevételéről szóló törvénynek.
Orfű község képviselőtestülete többször napirendjére tűzte a tanácsrendelet módosításának kérdését, de rendeletét nem hozta összhangba az 1995. évi XLII. törvénnyel.
Az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította az alkotmányos visszásság tényét, és ajánlásában felhívta Orfű község képviselőtestületét, hogy alkosson olyan rendeletet a helyi közszolgáltatások kötelező igénybevételéről, amely megfelel az erre vonatkozó törvényszabályainak.
Orfű önkormányzat képviselőtestülete 1999. február 23-ai ülésén megalkotta új rendeletét a közszolgáltatások kötelező igénybevételéről, az ajánlásnak és az 1995. évi XLII. törvénynek megfelelően.

OBH 3941/1997.
Nem okoz visszásságot az Alkotmány 70/F. §-ában biztosított művelődéshez való joggal, illetve a 70/A. §-ában tilalmazott diszkriminációval összefüggésben, ha a tanítóképző főiskola meghatározott szakokon felvételi feltételnek tekinti a bizonyos betegségektől, illetve fogyatékosságoktól való mentességet.
A beadványt tevő azt kifogásolta, hogy a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola a felvételre jelentkezés feltételeként olyan orvosi igazolás megszerzését írta elő, amely a tanítói pálya ellátását nem befolyásoló betegségek, illetve testi hibák alóli mentességre is kiterjed.
Az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy az Alkotmány “képességei alapján mindenki számára” biztosítja a felsőfokú oktatáshoz való hozzáférést, és megkülönböztetés nélkül biztosítja az emberi és állampolgári jogokat, illetve tiltja a hátrányos megkülönböztetést. A tanítói és óvodapedagógusi pálya gyakorlásához testi és egészségügyi alkalmasság szükséges. Ezt a Főiskola által megkövetelt igazolás kifejezetten feltünteti, vagyis pontosan körülhatárolt betegségekre, illetve testi fogyatkozásra terjed ki. A kizáró okok céljának alkotmányossága nem vitatható, és a korlátozás arányosságát vitató adatok sem merültek fel, mivel a korlátozás nem általában a felsőoktatásra, sőt nem a pedagógusi képzettség megszerzésére vonatkozik, hanem csak a tanítói és óvodapedagógusi szakra. A Főiskolának az orvosi igazolás megszerzésére vonatkozó előírása ezért önmagában alkotmányos joggal összefüggő visszásságot nem okozott.

OBH 4096/1997.
Az egyedülálló vak szülőket megillető támogatás rendszere eleget tesz az Alkotmány 70/A. §-ában biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz és az Alkotmány 70/E. §-ában biztosított szociális biztonsághoz való jog elvárásainak.
A gyermekeit egyedül nevelő vak édesanya (a továbbiakban: panaszos), beadványában azt sérelmezte, hogy – családi körülményeiből, illetve látássérült állapotából származó – halmozottan hátrányos helyzetét a családi pótlék megállapítása során az erre vonatkozó jogi szabályozás nem veszi figyelembe. A panaszos kifogásolta, hogy mind a vak, mind a gyermekét egyedül nevelő szülő emelt szintű családi pótlékra jogosult, azonban az a szülő, akinél mindkét körülmény fennáll, csak egyik jogcímen kaphat emelt szintű ellátást.
Az Alkotmánybíróság 1/1995. (II. 8.) AB határozatában rámutatott arra, hogy amennyiben “az állam a különböző helyzetek között – azzal, hogy az azokban rejlő lényeges különbözőségeket figyelmen kívül hagyja – egyenlőtlen elbánást eredményező módon azonosságot állapít meg, az személyek közötti tilos megkülönböztetést eredményez”. Az Alkotmánybíróság hivatkozott rendelkezésére figyelemmel az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy lényegesen “különböző élethelyzetnek” tekinthető, ha gyermekeit egy egyedülálló látó vagy egy egyedülálló vak szülő neveli.Ezért a családi pótlék megállapításának jogi szabályozása, amely a halmozottan hátrányos élethelyzeteket nem veszi figyelembe, az Alkotmány 70/A. §-ában biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz, valamint az Alkotmány 70/E. §-a szerinti szociális biztonsághoz való jogokkal összefüggésben eredményez alkotmányos visszásságot.
A feltárt alkotmányos visszásság megszüntetésére az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 1998. október 20-án ajánlást tett a miniszterelnöknekarra, hogy kezdeményezze a 68/1995. (VI. 17.) Korm. rendelet 12. § (3) bekezdésének módosítását annak érdekében, hogy a halmozottan hátrányos helyzetben lévő jogosultakat megillető családi pótlék összege a – hátrányos helyzetek halmozódásából eredő – különbözőség figyelembevételével kerüljön megállapításra.
A Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára 1998. december 29-én kelt válaszában tájékoztatta az állampolgári jogok országgyűlési biztosát arról, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülőket megillető családi pótlék összege magasabb, mint a gyermeküket közösen nevelő szülőké. A jogalkotó pozitív diszkriminációt alkalmazott azzal, hogy más hátrányos helyzetű csoportokat az egyedülálló szülőkével azonos jogállásba helyezett. Így például a vak személyeket is egyedülállónak kellett tekinteni. A vak személyek a fogyatékosságukból eredő többletköltségek részbeni kompenzálása céljából a vakok személyi járadékára jogosultak. A leírtakra figyelemmel az államtitkár úgy ítélte meg, hogy a családi pótlék, illetve az egyéb támogatások rendszere – a pozitív diszkriminációt alkalmazására figyelemmel – az Alkotmány 70/A. §-ában biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz, valamint az Alkotmány 70/E. §-a szerinti szociális biztonsághoz való jogokkal összefüggésben nem okozott visszásságot.
Az ajánlásra adott választ az állampolgári jogok országgyűlési biztosa elfogadta.

OBH 4822/1997.
Nem állapítható meg az Alkotmány 70/E. §-ában deklarált szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben visszásság, ha a helyi önkormányzat lehetőségeihez mérten támogatja a rászoruló családokat.
Nem állapítható meg az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésében megfogalmazott, az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedések bevezetésére irányuló állami kötelezettséggel összefüggésben visszásság, ha az állam rendelkezik a mozgássérültek részére adható lakáscélú támogatási formáról.
A panaszos a beadványában kifogásolta, hogy Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata nem részesíti támogatásban, és mozgáskorlátozott felesége nem kap segítséget lakásproblémája megoldásához. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettese a vizsgálat során megállapította, hogy az önkormányzat a lehetőségeihez képest támogatta a családot, több alkalommal lakásfenntartási támogatásban, átmeneti segélyben, közgyógyellátási igazolványban részesítette őket, ezenkívül a jegyző közlekedési támogatást állapított meg számukra. A második emeleti bérlakás helyett az önkormányzat felajánlott a családnak egy földszinti, a jelenleginél kisebb alapterületű lakást, melyet azonban panaszos és felesége nem fogadott el. A vizsgálat idején az önkormányzat olyan cserelakással, melynél nem kell lépcsőt használni, nem rendelkezett.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettese megállapította, hogy a települési önkormányzatok kötelező feladatai között fontos helyet foglal el a szociális alapellátás, ezen belül a szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátási kötelezettség. A szociális ellátások mértékének megállapítása a jogalkotók feladata, az Alkotmány nem határozza meg az e rendszerek működésére vonatkozó alapvető elveket és szempontokat, csupán a szociális ellátás állami kötelezettségét emeli alkotmányos tétellé. Az önkormányzatoknak tehát a törvényben megállapított kötelező feladatok ellátása esetén a teljesítés módja, színvonala tekintetében van mérlegelési lehetőségük. Amennyiben a kialakított rendszer biztosítja a megélhetéshez szükséges ellátási formákat, és az önkormányzat lehetőségeihez képest támogatja a panaszost, nem állapítható meg a szociális biztonsághoz való joggal kapcsolatban visszásság.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettese megállapította, hogy az esélyegyenlőség elvének megfelelően – mely általános állami célkitűzés – az államot a jogegyenlőség megvalósulását célzó, az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését lehetővé tevő intézkedések bevezetésének kötelezettsége terheli. Ezen intézkedések tartalmát a hatáskörrel rendelkező állami szervek állapítják meg. A lakáscélú támogatásokról szóló 106/1988. (XII. 26.) MT rendelet szerint állami támogatás vehető igénybe a súlyosan mozgássérült személy részére műszakilag akadálymentes lakás kialakításának többletköltségeihez. A jogalkotó tehát kialakított egy ellátási formát, mellyel a mozgáskorlátozott személyek lakhatásának megkönnyítését és esélyegyenlőségük megvalósítását szolgálja. A fentiekre tekintettel nem állapítható meg az esélyegyenlőség elvéből fakadó alkotmányos kötelességek teljesítésével kapcsolatban jogsérelem.

OBH 4908/1997.
Az Alkotmány 70/A. §-ában deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban, valamint a 70/E. §-ában deklarált szociális biztonsággal kapcsolatban visszásságot okoz, ha a 18. életévüket betöltött lisztérzékeny középiskolás tanulók nem jogosultak emelt összegű családi pótlékra.
A kiegészítő vizsgálat megállapította, hogy a panaszos – a lisztérzékenységben szenvedő betegek érdekképviseleti szervének vezetőjeként – a tanulókután járó családi pótlékra vonatkozó hatályos szabályozást is sérelmezte. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának vizsgálata a szociális biztonsághoz való jog és a hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatos jogelv érintettsége miatt indult.
A országgyűlési biztos vizsgálata megállapította, hogy a hatályos szabályozás értelmében: “Családi pótlékra – amennyiben nemzetközi szerződés eltérően nem rendelkezik – a Magyar Köztársaság területén tartózkodó magyar állampolgár, az állandó tartózkodásra jogosító személyazonosító igazolvánnyal rendelkező bevándorolt, vér szerinti, örökbefogadó és nevelőszülő (a továbbiakban: szülő) jogosult, ha háztartásában gyermeket nevel, és a családnak – az e törvényben foglalt kivételekkel – a tárgyévet megelőző naptári évben az egy főre jutó havi jövedelme az 5. §-ban rögzített jövedelemhatárokat nem haladja meg.” A törvény 1. § (7) bekezdése értelmében: “(7) A három- és többgyermekes, a tartósan beteg, illetve testi vagy értelmi fogyatékos gyermeket nevelő családnak, valamint a három és többgyermekes, a tartósan beteg, illetve a testi vagy értelmi fogyatékos gyermeket nevelő egyedülállónak a családi pótlék az (1) bekezdésben meghatározott jövedelmi feltételektől függetlenül jár, ha egyébként megfelel az (1) bekezdésben foglalt feltételeknek.”
A szülőket megilleti a családi pótlék a jövedelmi feltételektől függően, illetve a három- és többgyermekes, a tartósan beteg, illetve fogyatékos gyermek esetén a jövedelmi viszonyoktól függetlenül.
A családi pótlék emelt összegben jár a törvény 5. § (2) bekezdése értelmében meghatározott feltételek esetén. “A három- és többgyermekes családnak gyermekenként 5900 forint, három- és többgyermekes egyedülállónak gyermekenként 6300 forint, a tartósan beteg, testi vagy értelmi fogyatékos gyermekek után, korhatárra való tekintet nélkül 7500 forint, a tartósan beteg, testi vagy értelmi fogyatékos gyermeket nevelő kétgyermekes családban a további gyermekre 4700 forint, a tartósan beteg, testi vagy értelmi fogyatékos gyermeket nevelő kétgyermekes egyedülálló esetén a további gyermekre 5400 forint összegű családi pótlék jár az 1. § (1) bekezdésében meghatározott jövedelmi feltételtől függetlenül.” A jogszabály rendelkezései értelmében a tartósan beteg gyermekek után emelt összegű családi pótlék korhatárra való tekintett nélkül jár. Nem indokolja a megkülönböztetést a beteg középiskolás gyermekek esetén az, hogy a 18. életévüket betöltötték-e vagy sem.
A gyakorlat szerint a szülő egy lisztérzékeny középiskolás gyermek után a 18. életévének betöltéséig az emelt összegű családi pótlékot kapja, míg a 18. életévének betöltése után, annak ellenére, hogy a gyermek még középiskolai tanulmányokat folytat, már csak az alapösszegű családi pótlékot kapja. Az a beteg gyermek, aki középiskolás és még nincs 18 éves, nagyobb összegű támogatásban részesül, mint az a gyermek, aki ugyanúgy középiskolás és ugyanúgy beteg, de már elmúlt 18 éves (aki után a 18. életévének betöltése előtt szintén emelt összegű családi pótlék járt). Egy esetben kaphatnak az olyan szülők, akiknek a gyermeke már 18 éves elmúlt, emelt összegű pótlékot, ha az orvosszakértői bizottság megállapítja, hogy csökkent a gyermek munkaképessége. A betegség azonban olyan jellegű, hogy rendszeres diétával teljes, egészséges életet lehet élni, így a bizottság nem tudja megállapítani a munkaképességcsökkenést.
A vizsgálat alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságot tárt fel a lisztérzékeny középiskolás gyermekek után járó családi pótlékra vonatkozó szabályokkal kapcsolatban. A vizsgálat megállapította a diszkrimináció tilalmával kapcsolatos alkotmányos elv sérelmét, és a szociális biztonsághoz való joggal kapcsolatban az alkotmányos visszásságot, ezért az állampolgári jogok országgyűlési biztosa ajánlást tett a szociális és családügyi miniszternek a rendelet módosítására.
 

OBH 5437/1997.
Nem állapítható meg az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésében megfogalmazott, az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedések bevezetésére irányuló állami kötelezettséggel összefüggésben visszásság, ha az állam meghatározza a mozgássérültek közlekedési támogatására jogosító feltételeket.
Nem állapítható meg az Alkotmány 70/E. §-ában deklarált szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben visszásság, ha az önkormányzat a közlekedési támogatás iránti kérelem elbírálása alkalmával az erre vonatkozó jogszabályi előírásoknak megfelelően jár el.
A panaszos beadványában sérelmezte, hogy fogyatékos gyermeke állapotának véglegessége ellenére 1996-ban újabb orvosi szakvéleményre volt szükség. Kifogásolta továbbá, hogy súlyos mozgáskorlátozott gyermeke nem részesült közlekedési támogatásban. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa az önkormányzattól kapott tájékoztatás alapján megállapította, hogy a panaszos 1997-ben nem adott be közlekedési támogatás iránti kérelmet, 1998-ban gyermeke súlyos mozgáskorlátozottként – orvosi szakvélemény alapján – közlekedési támogatásban részesült.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy az esélyegyenlőség elve általános állami célkitűzés, az államot a jogegyenlőség megvalósulását célzó, az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését lehetővé tevő intézkedések bevezetésére kötelezettség terheli. Ezen intézkedések tartalmát a hatáskörrel rendelkező állami szervek állapítják meg. A súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeiről szóló rendelet megalkotásának célja az egészségi állapotuknál fogva hátrányosabb helyzetben lévő személyek számára mindennapos közlekedési problémáikkal kapcsolatban kedvezőbb feltételeket teremtése és ezáltal esélyegyenlőségük biztosítása. A rendelet által szabályozott támogatási formák akkor szolgálják a jogalkotó által kitűzött célt, ha valóban azokhoz jut el, akik a jogszabály által meghatározott fokban mozgásképtelenek. A súlyos mozgáskorlátozottság megállapítása orvosi szakkérdés, mely a választott háziorvos, illetve a háziorvos beutalása alapján az illetékes szakorvos hatáskörébe tartozik. A súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeiről szóló 164/1995. (XII. 27.) Korm. rendelet 1996. január 1. napjával lépett hatályba, és új orvosi véleményezési rendszert vezetett be, melynek lényege a pontrendszer alkalmazása. Az 1996. január 1-jét megelőzően kiállított I. és II. fokú szakvélemények 1996-tól közlekedési kedvezmény iránti kérelemhez nem használhatók. Ezért kellett a panaszos gyermekét ismételten orvosi vizsgálatnak alávetni és újabb szakvéleményt kérni. Azonban a szabályozás az évenkénti felülvizsgálatot csak akkor teszi kötelezővé, ha a súlyos mozgáskorlátozott személy állapota változhat.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot nem állapított meg. A vizsgálat lezárása után az ügyfél jelezte, hogy az önkormányzat tájékoztatása – mely szerint 1997 folyamán nem adott be közlekedési támogatás iránti kérelmet – nem felel meg a valóságnak, ezért az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a tényállás pontosítása érdekében a vizsgálatot tovább folytatja.

OBH 5840/1997.
A tandíjfizetés előírása általában, illetve különböző összegű tandíj előírása a nappali és nem nappali tagozatos hallgatók számára nem okoz visszásságot az Alkotmány 70/A. §-ában tilalmazott diszkriminációval, valamint a 70/F. §-ában biztosított művelődéshez való joggal összefüggésben.
A beadványt tevő az Országgyűlési Biztosok Hivatalához intézett beadványában azt kifogásolta, hogy tanítványa, a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola hallgatója a tandíjakat és hallgatói juttatásokat szabályozó kormányrendelet előírásai ellenére nem részesült tandíj-kedvezményben, sőt az erre vonatkozó lehetőségeket sem ismertették vele.
A helyettes országgyűlési biztos megállapította, hogy a tandíjfizetési kötelezettség előírása nem sért alkotmányos jogot, mivel a tanulmányok támogatásának állami kötelezettsége alapján nem áll fenn alapvető alanyi jogosultság a tandíjmentességre. Ugyanez vonatkozik a nem nappali tagozatos hallgatók számára előírt kiegészítő tandíjra, illetve a tandíjmentesség megtagadására is. A felsőoktatásról szóló törvény csak a nappali tagozatos hallgatók számara ír elő juttatásokat, illetve kedvezményeket, a más oktatási formában – így levelező tagozaton – tanulmányokat folytatók számára csak ennek lehetőségét szabályozza. A szóban forgó esetben azonban nem merülhet fel visszásság a diszkrimináció alkotmányos tilalmának megsértése miatt sem, ugyanis az Alkotmánybíróság a különböző tagozatok közti különbségtételt nem találta alkotmányellenesnek.

OBH 7217/1996.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményével, valamint az 55. § (1) bekezdésében meghatározott személyi biztonsághoz való jogra tekintettel és a 70/A. §-ban megfogalmazott hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben visszásságot okoz a rendőrség határozata, mely szerint a kapitányság a bejelentések ellátásakor a bejelentő személye szerint tesz különbséget, valamint az a tény, hogy a biztonsági rendszert működtető gazdasági társaságtól érkező bejelentések, azok tartalmától függetlenül, a fenyegető sérelem súlyosságának szempontját figyelmen kívül hagyva maradnak ellátatlanok.
Egy vagyonvédelmi gazdasági társaság ügyvezető igazgatója beadványában a XII. kerületi Rendőrkapitányság eljárását kifogásolta. Panaszában leírta, hogy a rendőrség bűncselekményre vonatkozó bejelentésükre nem tett intézkedéseket. A biztonságtechnikai cég egy másik társasággal együttműködve vagyonvédelmi célú távfelügyeleti rendszert működtet. Az elektrotechnikai rendszer érzékelői a behatolás tényét és annak helyét jelzik telefonon a távfelügyelet központja felé. Itt szakemberek értékelik a beérkezett jeleket, s ennek függvényében értesítik a rendőrséget. A panaszos és a másik érintett cég ügyvezetője panaszt tett a XII. kerületi Rendőrkapitányságnál, mivel több esetben előfordult, hogy az ügyeletes rendőr bejelentéseikre nem intézkedett. A rendőrkapitány határozatban utasította el a panaszt. Az indoklás szerint “a magánszemélyek, illetve jogi személyek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező társulások között fennálló szerződések teljesítése, illetve az abban foglalt feladatok bárminemű elvégzése az intézkedési kötelezettség fedésével nem hárítható a rendőrségre”.
Az országgyűlési biztos általános helyettese jelentésében megállapította, hogy a XII. kerületi Rendőrkapitányság határozata azzal, hogy a bejelentések ellátásakor a bejelentő személye szerint tesz különbséget, sérti a lakosság személyes biztonsághoz való alkotmányos jogát, ezáltal – az Alkotmányban meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben – alkotmányos visszásságot okoz.A rendőri feladatok elvégzése kizárólag a rendőrségtől várható el. Különbséget kell tenni a jogos védelmi helyzet és a hatósági feladatot igénylő bejelentések között. A rendőri intézkedés egyben az önbíráskodás kiküszöbölését is szolgálja. Ha a biztonsági rendszert működtető gazdasági társaságtól érkező bejelentések, azok tartalmától függetlenül, a fenyegető sérelem súlyosságának szempontját figyelmen kívül hagyva, maradnak ellátatlanok, azzal a rendőrségi törvény rendelkezései is sérülnek, és végső soron az Alkotmányban deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság elve is sérelmet szenved. Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában felkérte a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetőjét, hogy haladéktalanul tegye meg a megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy a jövőben ne fordulhasson elő jogellenes különbségtétel a bejelentések ellátásában. A rendőrfőkapitány ajánlásnak megfelelő válaszát az országgyűlési biztos általános helyettese elfogadta.

OBH 7441/1997.
I. Az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében foglalt vállalkozás jogával és a gazdasági verseny szabadságával, valamint a 70/A. §-ában rögzített hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben visszásságot okoz az, hogy a tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló törvényi szabályozás ellenére az átmeneti időre szólóan a mérnök és technikus nem egyenlő feltételekkel vehet részt a vállalkozási tevékenységben.
II. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével kapcsolatban visszásságot okoz, ha jogszabályi rendelkezés hiányában a kamarai küldöttgyűlés határozza meg a névjegyzékbe történő bejegyzés, megújítás díját.
A panaszos az állampolgári jogok országgyűlési biztosához fordult sérelmezve a Magyar Építész Kamara eljárását a technikusok névjegyzékbe való felvételével kapcsolatban.
A vizsgálat az Alkotmányban garantált vállalkozás szabadságának, illetve a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértése, valamint a jogbiztonság sérelmének gyanúja miatt indult.
A tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló törvény módosítása szerint a kamarai törvény hatályba lépését követő legalább három évig, de határozott időhöz kötött engedélyek esetében annak határidejéig a kiadott engedélyek érvényesek, így a módosítás kedvező fordulatot jelentett a technikusi végzettségű tervezők esetében. A három év elteltét követően csak a külön jogszabályban meghatározott feltételek szerint folytatható tervezői és szakértői tevékenység. A panaszos ezen módosítás kedvező fordulatát elismerve sérelmezte a Magyar Építész Kamara (a továbbikaban: MÉK) azon körlevelét, mely a technikusokra nézve az eljárási határidő meghosszabbítására, mintegy határidőhúzásra hívta fel a területi kamarákat. A vizsgálat feltárta azt a problémát is, hogy az építészek nyilvántartásba vételére vonatkozó díjtételt meghatározó jogszabály kiadása elmaradt, így a küldöttgyűlés döntött a díj összegéről.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálata megállapította, hogy a MÉK kifogásolt felhívása megfelel az államigazgatás szabályainak, áthidalva azt a problémát, hogy az eljárások rendje, a jogosultak köre stb. bizonytalanságra adhatott okot. A MÉK felvetései teljes mértékben elfogadhatóak, az átmeneti, még szabályozatlan időt követően, a törvénymódosítás megjelenése után intézkedtek a körlevél visszavonásáról, és megkezdődött a tényleges ügyintézés arra a körre is, amely a panaszost is érintette, tehát az építészek nyilvántartásba vételére vonatkozóan. Az ügy szempontjából lényeges KTM rendelet azonban a kamarai törvény módosítását követően is alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságot eredményez, hiszen a jogszabály évente történő kamarai tagsági megújítást ír elő azon személy részére, aki korábban jogszabály alapján engedélyhez és névjegyzékbe vételhez kötött építészeti-műszaki tervezési tevékenységet folytatott, de felsőfokú szakképesítés hiányában szakmai, kamarai tagságra nem jogosult. A rendelkezés úgy szól, hogy korábbi tevékenységét akkor folytathatja, ha tervezői névjegyzékbe történő bejegyzését évente – külön jogszabályban meghatározott díj befizetése ellenében – megújíttatja.
A vizsgálat megállapította, hogy a díjat meghatározó, előbb jelzett külön jogszabályt az ágazati miniszter a pénzügyminiszter egyetértésével nem adta ki. A jogszabályi rendelkezés elmaradása visszásságot okoz, mivel pontos díj meghatározása hiányában a küldöttgyűlés volt kénytelen döntést hozni. A nem megfelelő döntési szint azt is eredményezte, hogy a MÉK és a Magyar Mérnöki Kamara eljárása sem azonos a díjmegállapítás kérdésében. A kamarai törvény 1997-es módosítása azzal az eredménnyel zárult, hogy például a technikusoknál a szakmai követelmények esetleges teljesíthetősége érdekében egy türelmi idő került bevezetésre. Tekintettel arra, hogy az említett szabályozás szerint a korábbi érvényes bejegyzés alapján még több évig (3,5) végezhető tervezői tevékenység, hátrányos megkülönböztetést jelent az évenkénti megújítás, mely természetszerűleg évente jelent újabb és újabb díjfizetést, mely a vizsgált esetben ágazati jogszabályi szinten sem meghatározott.
Az Alkotmányban deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmán túl sérül az Alkotmányban garantált és támogatott vállalkozási jog, hiszen a törvényi szabályozás ellenére az átmeneti időre szólóan mérnök és technikus nem egyenlő feltételekkel vehet részt vállalkozási tevékenységében, mivel az évente történő megújítás adott esetben olyan anyagi megterhelést jelenthet a kérelmező technikus részére, amely az átmeneti időre korlátozhatja vagy megakadályozhatja tervezői tevékenységét. A törvényben garantált három évre szóló, illetve határidőhöz kötött engedély esetén ezen időpontig végezhető tervezői tevékenység a KTM rendeletben szabályozott évente történő megújításra való kötelezéssel ellentétes, tehát jelen esetben a magasabb szintű jogszabállyal ellentétes szabályozás történt egy alacsonyabb szintű miniszteri rendelettel. Az ellentétes szabályozás sérti az Alkotmány jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményét és ezzel alkotmányos visszásságot okoz a fentiekben említett egyéb alkotmányos jogokkal és érdekekkel összefüggésben.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában felkérte a környezetvédelmi és területfejlesztési minisztert, hogy kezdeményezze a pénzügyminiszterrel egyetértésben a 32/1997. (XI. 19.) KTM rendelet 7. § (2) bekezdésében jelzett jogszabály kiadását, mely az érintett kör esetében a tervezői névjegyzékbe való bejegyzés díját meghatározza. Felkérte a környezetvédelmi és területfejlesztési minisztert, hogy az 1997. évi LXIV. törvény 52. §-ával összhangban módosítsa a 32/1997. (XI. 19.) KTM rendelet 7. § (2) bekezdésének azon rendelkezését, mely évente történő megújítást ír elő a kamarai tagságra nem jogosultak részére, megszüntetve így e kör hátrányos megkülönböztetését.
A miniszter nevében a közigazgatási iroda helyettes államtitkára az ajánlásra adott válaszában közölte, hogy az ajánlásokkal egyetért. Az első ajánlásra vonatkozóan a válaszadás időpontjában már kiadásra került a 21/1998. (VI. 25.) KTM rendelet, a második ajánlással összefüggésben a válasz az volt, a módosítás iránt intézkedni fognak. A második pontban tett ajánlást követően a kifogásolt szabályozás változtatása nem történt meg, ezért az országgyűlési biztos általános helyettese a feladatkört átvevő földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter intézkedését kérte a még mindig fennálló panasz orvoslására, illetve a kilátásba helyezett jogszabály-módosításra. A válaszadásra nyitva álló határidő még nem telt le.

OBH 7451/1997.
Az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében deklarált jogorvoslathoz való joggal, és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében deklarált állampolgári jogokkal összefüggésben a hatóság nem okoz visszásságot, ha nem bizonyítható, hogy – a korábban érvényes vámjogszabályokról készített – idejétmúlt tájékoztatót bocsátottak az állampolgár rendelkezésére.
Teljes szöveg:. 57. § (5)

OBH 7817/97.
Az Alkotmány 54. §-ában deklarált élethez való joggal, valamint a 67. §-ában megfogalmazott – a gyermekek kiemelt védelmét és róluk való gondoskodást biztosító – joggal és a 70/A. §-ában meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben visszásságot okoz, hogy a jogalkotásra hatáskörrel rendelkező hatóság a közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendeletben nem írja elő kötelezően a biztonsági gyermekülés használatát.
Teljes szöveg: 67. §

OBH 7941/1997.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével, valamint az Alkotmány 70/A. § (1) és (3) bekezdésében rögzített diszkrimináció tilalmának elvével összefüggésben nem okoz visszásságot az orvosegyetemek térítéses orvosképzési rendszere.
A Magyar Orvosi Kamara beadványában az orvosegyetemek térítéses orvosképzési rendszerét kifogásolta.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa vizsgálata során megállapította, hogy a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Ftv.) 7. § (6) bekezdése szerint az állami felsőoktatási intézmény az államilag finanszírozott alapfeladatán túl is, költségtérítéses szolgáltatásként folytathat felsőfokú szakemberképzést. Az Ftv. 31. § (1) bekezdése rögzíti: az államilag finanszírozott felsőfokú képzésben részt vevő hallgatók e törvény rendelkezései szerint tandíjat és egyéb díjakat, az államilag nem finanszírozott képzésben részt vevő hallgatók pedig költségtérítést és egyéb díjakat fizetnek. Az Ftv. 83. § (8) bekezdése előírja, hogy a felvételi vizsgák megszervezése és lebonyolítása a felsőoktatási intézmények feladata. A felsőoktatási intézmények a felvételi vizsgákat vagy azok egyes részeit közösen is megszervezhetik. A felvételi eljárás általános szabályait az FTT állásfoglalása alapján a Kormány rendeletben állapítja meg. A kormányrendelet meghatározza azokat a minőségi követelményeket, amelyeket mind az államilag finanszírozott hallgatói létszámkeretre, mind a költségtérítéses képzésre történő felvétel esetében teljesíteni kell. A felsőoktatási intézmények felvételi eljárásainak általános szabályairól szóló 28/1995. (III. 24.) Korm. rendelet 6. § (1) bekezdése szerint a felsőoktatási intézmény minden, az adott intézménybe (karra), szakra, képzési formára, az államilag finanszírozott, illetve költségtérítéses képzésre jelentkező felvételéről egységes rangsorolás alapján dönt.
A költségtérítéses képzésre jelentkezők számára meghatározott ponthatár legfeljebb 10 százalékkal lehet alacsonyabb, mint az azonos követelmények mellett, ugyanazon felsőoktatási intézményben, karon, szakon, szakpáron, tagozaton, képzési formában az államilag finanszírozott képzésre meghatározott ponthatár. Az eltérés mértékét a felsőoktatási intézmény szabályzatában határozza meg. A Kormány a felsőoktatással kapcsolatos feladatai körében évente meghatározza a felvehető, államilag finanszírozott hallgatói összlétszámot, amelynek képzési szintek, intézmények közötti megoszlásáról a Felsőoktatási és Tudományos Tanács állásfoglalása alapján a művelődési és közoktatási miniszter dönt. E létszám felett a felsőoktatási intézmények a felvételi eljárás általános rendjének megfelelően költségtérítéses képzést is hirdethetnek, amellyel továbbtanulási lehetőséget teremthetnek a felvételi követelményeket teljesítő, de az államilag finanszírozott hallgatói létszámba be nem kerülő, a képzés költségét vállalni tudók számára.
Költségtérítéses képzésre 1997 júliusában nyertek először felvételt a jelentkezők. A felsőoktatási intézmény által megállapított ponthatár fölött mindenkit fel kellett venni, a ponthatár alatt viszont senki nem volt felvehető. Ez alól a költségtérítéses képzésre jelentkezők sem mentesülhettek egyik felsőoktatási intézményben sem, a felvételi követelmények azonosak voltak. A költségtérítéses képzésben résztvevők esetében az államilag finanszírozott létszámkeret betöltését követően valamivel alacsonyabb ponthatár megállapítására került sor. Nappali alapképzésben 1997-ben csak a SOTE hirdetett költségtérítéses képzést az általános orvosi karon. Itt az államilag finanszírozott képzésre megállapított 110-es és a költségtérítéses képzésre megállapított 104-es ponthatár között összesen 3 főt vettek fel. A fogorvos-tudományi karon a 107 és 104-es ponthatár között szintén 3 főt vettek fel. A gyógyszerész-tudományi szakon a SOTE és a SZOTE hirdetett költségtérítéses képzést, valamint a DOTE pótfelvételit. A SOTE 2 főt, a SZOTE 25 főt, a DOTE 10 főt vett fel.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának álláspontja szerint – figyelembe véve az új törvényi szabályozást (az Ftv. módosításáról rendelkező 1996. évi LXI. törvény) is – nem az orvosi képzés piacosításáról, gazdasági jellegű kivételezésről van szó, hanem a képzést megfizetni képes, ugyanakkor az egyetemek által meghatározott követelményeket teljesítő jelöltek továbbtanulását lehetővé tevő felvételi gyakorlat bevezetéséről és a továbbtanulók körének bővítéséről. Ezért megállapította, hogy az Obtv-ben megjelölt és az országgyűlési biztos fellépését igénylő alkotmányos jogsértés nem történt.

OBH 10274/1997.
Az Alkotmány 70/A. §-ában deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban nem okoz visszásságot az önkormányzat, ha a tulajdonában lévő, vételi joggal nem terhelt lakásokat nem, vagy a bérlők szerint csak túlzottan magas áron idegeníti el.
A panaszos azért fordult kérelemmel az országgyűlési biztos hivatalához, mert az önkormányzat a bérlakások elidegenítését évek óta halogatja, illetve irreálisan magas áron kínálta eladásra. Az országgyűlési biztos általános helyettese a hátrányos megkülönböztetés tilalma sérelmének veszélye miatt indított vizsgálatot.
A panaszos a Lakásbérlők Egyesületének helyi szervezete nevében kifogásolta, hogy az önkormányzat a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. tv (Lt.) előírásával ellentétben határidőre nem alkotta meg a lakások elidegenítéséről szóló rendeletét, továbbá az 1997-ben hatályba lépett rendelet a bérlők számára jogellenesen hátrányos feltételeket állapított meg. A rendeletet a Közigazgatási Hivatal megvizsgálta, és a jogellenesnek tartott szakaszok módosítására szólította fel a testületet. Az új elidegenítési feltétel szerint a lakás vételára a forgalmi érték 50%-a, és egyösszegű befizetést vállalót további 50% kedvezmény illeti meg. A bérlők kifogásolták, hogy az önkormányzat a rendelet ellenére az elidegenítést sem kezdte meg, de a lakbérek <%2mértékét megemelte. A Közigazgatási Hivatal az újabb kifogásokra az önkormányzat rendeletét ismét megvizsgálta, de nem találta törvénysértőnek, ezért a panaszosok az országgyűlési biztoshoz fordultak a település bérlőit sújtó hátrányos megkülönböztetés miatt, mivel az általuk fizetendő vételár meghaladja a budapesti bérlőknek előírt összeget.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálata azt állapította meg, hogy az önkormányzatnak a bérlakások elidegenítéséről szóló rendelete nem ellentétes magasabbrendű jogszabályokkal, mert az Lt. az önkormányzatokat hatalmazta fel a vételár megállapítására, és annak meghatározásakor csupán a törvény 52–54. §-aiban foglaltakat kell figyelembe vennie.Abban a kérdésben, hogy a forgalmi érték megállapítása irreálisan magas lenne, az önkormányzat megadta a független ingatlanszakértő által becsült adatokat, melyek a képviselőtestület által meghatározott értékeknél is magasabbaknak bizonyultak. Az Lt. 46. § -a szerint nem áll fenn vételi jog azokra a lakásokra, amelyek az 1990. évi LXV. tv. (Ötv.) 107. §-ának (2) bekezdése alapján kerültek az önkormányzat tulajdonába. A panaszolt önkormányzat is az Ötv. alapján jutott a lakások tulajdonához, így a bérlőket csupán a Lt. 49. § (1) bekezdésben meghatározott elővásárlási jog illeti meg. Az Lt. 6. § (2) bekezdése szerint, ha a felek a lakbérben vagy a lakbér módosításában nem tudnak megegyezni, annak megállapítását a bíróságtól kérhetik. A bíróság jogerős határozatáig a lakásért a korábban fizetett lakbért kell fizetni. Az önkormányzat a lakások elidegenítése során nem hatóságként, hanem a polgári jog szabályai szerint, tulajdonosként jár el, ezért eljárásával szemben az érintettek bírósághoz fordulhatnak. Az Lt. 57. § -a biztosítja a vevőknek a szerződés utólagos megtámadásának jogát, de a bírósági keresetbenyújtás lehetőségével a bérlők – értelemszerűen – nem élhetnek, hiszen csak a megkötött szerződés támadható meg, és akkor már nem bérlőnek minősülnek. A szerződés bíróság előtti megtámadására 1 év áll rendelkezésre, és ez a szerződés aláírásától kezdődik. Az ingatlan forgalmi értéke bíróság előtt akkor is megtámadható, ha azt az önkormányzat állapította meg határozatban.
Az országgyűlési biztos általános helyettese az önkormányzat eljárása kapcsán megállapította, hogy az nem sértette a bérlők alkotmányos jogait, csupán esetlegesen az érdekeit, de azzal szemben jogvédelmet kérhetnek a bíróságtól, ezért a vizsgálatot visszásság hiányában megszüntette.

OBH 10374/1997.
II. Nem okoz az Alkotmány 70/A. §-ában tilalmazott diszkriminációval, illetve a 70/B. §-ban biztosított munkához való joggal összefüggésben visszásságot az egyetem rektorának az a döntése, hogy az összes hivatásos állományú oktatót felmenti beosztásából, míg a közalkalmazott oktatók megtartják munkakörüket.
Teljes szöveg: 57. § (1)

OBH 185/1998.
Az Alkotmány 70/A. § (1) és (2) bekezdésben deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben visszásságot okoz az a jogszabályi rendelkezés, mely megvonta a gyermekgondozási segély folyósításának lehetőségét az egyéni vállalkozói engedéllyel rendelkező szülőktől.
Az IPOSZ Elnöke panasszal fordult az állampolgári jogok országgyűlési biztosához a 279/1997. (XII. 23.) Korm. rendelet azon rendelkezése miatt, amely 1998. január 1-jei hatállyal megvonta a gyermekgondozási segély folyósításának lehetőségét az egyéni vállalkozói engedéllyel rendelkező szülőktől.
A vizsgálat az Alkotmányban foglalt, a hátrányos megkülönböztetés tilalmát garantáló alkotmányos jog megsértésének gyanúja miatt indult.
A kifogásolt kormányrendelet úgy rendelkezett, hogy 1998. január 1-re a kereső tevékenységet folytató szülő mellett az egyéni vállalkozói engedéllyel rendelkező szülő számára sem folyósítható a gyermekgondozási segély. A vizsgálat megindítását követően a Kormány elfogadta a gyermekgondozási segélyben részesülő és vállalkozói tevékenységet folytató személyek kereső tevékenységének szabályozásáról szóló kormány-előterjesztést. A kormány-előterjesztésben javasolt módosító rendelkezéseket előzetesen egyeztették az Ipartestületek Országos Szövetségével is, amely egyetértett az előterjesztésben foglaltakkal.
Az országgyűlési biztos vizsgálata megállapította, hogy a felhívott jogszabály a jogosultságok igénybevételét nem azonos szempontok alapján állapította meg egy azonos csoport, tehát a gyermeknevelés költségeihez való állami hozzájárulást igénylő szülök körében. Ezzel a szabályozással hátrányos megkülönböztetés tilalmát garantáló alkotmányos joggal, annak megsértésével összefüggésben alkotmányos visszásság keletkezett.A módosított szabályozással a visszásság megszűnt, ezentúl az egyéni vállalkozó szülök is megkaphatják a gyermekgondozási segélyt az egyéb feltételek fennállása esetén, mely feltételek most már azonosak az egyéb kereső foglalkozást folytató igénylőkkel.
Tekintettel arra, hogy az érintett kormányrendelet-módosítás a panaszos szakmai érdekképviselet számára is elfogadható, az ügyben ajánlás kiadására nem került sor.

OBH 2248/1998.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével, az 57. § (5) bekezdésében rögzített jogorvoslathoz, a 13. § (1) bekezdésben rögzített tulajdonhoz való joggal a 70/A. § (1)–(2) bekezdésébe foglalt diszkrimináció tilalmával összefüggésben visszásságot okoz, ha azonos természetbeni és jogi helyzetben lévő két egymás melletti telek beépítési előírásait egyikük érdekében a másiknak aránytalanul súlyos hátrányokat okozva változtatják meg, ha az elvi építési engedély nem felel meg a jogszabályok előírásainak, ha az eljárásban az ellenérdekű felek nem egyenlő elbírálásban részesülnek.
A panaszos azt kifogásolta, hogy szomszédja elvi építési engedélyt kapott az utcában kialakult beépítési módtól és a panaszos által ismert rendezési tervtől eltérően. A rendezési terv számára hátrányos megváltoztatásáról csak a másodfokú elvi építési engedélyezési eljárásban értesült.
Az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy Miskolc-Diósgyőr városrész 1995-ben elfogadott rendezési terve szerint panaszos (szerint kb. 150 éve épült és általa évtizedek óta lakott) ingatlana és szomszédjának ingatlana is a meglévő és a tervezett állapotnak egyaránt megfelelt. Mindkét ingatlan azonos tömbben, azonos előírások szerint, az egész utcában egységesen kialakult beépítési mód szerint volt beépíthető.
<%21996 végén panaszos szomszédja elvi építési engedélyben azt kérte, hogy a kialakult beépítési módtól, a rendezési terv ezt jóváhagyó előírásaitól eltérően építhessen, mivel “az elhelyezésre kerülő épület tájolása kedvezőbb a D-DNY-i ÉNY-i terasszal. Csodálatos panoráma tárul a Várra. A telek értékét számunkra a Vár látképe növeli! A lakóház NY-i teraszáról, nappaliból szeretnénk a Vár látképébe gyönyörködni.”
Az elvi építési engedély a rendezési terv alapján nem volt kiadható, ezért annak módosítását a városi főépítész osztálya elkészítette, a képviselőtestület jóváhagyta. Ezt követően az elvi építési engedélyt a városi főépítész osztálya kiadta, másodfokon a Közigazgatási Hivatal helybenhagyta. A rendezési terv kapcsán tett panaszra még indokolásában sem tért ki, illetve egyéb módon sem reagált rá. Az elvi engedély érvényessége 1998. április 22-én lejárt.
A panaszos ingatlanának jelenlegi beépítése és az így módosított rendezési terv által előírtak nem felelnek meg egymásnak. A – lényegében – tatarozási munkáktól eltekintve minden más, pl. bővítési lehetőségtől megfosztották, mert építési szándéka nem felelhetne meg a rendezési tervnek, kizárólag ha lakóházát lebontja.
A településrendezés célja (a később hatálybalépett 1997. évi LXXVIII. törvény 7. §-ában már szövegszerűen is megfogalmazottan:) “…a települési és a jogos magánérdekek összhangjának megteremtése, az érdekütközések feloldásának biztosítása…”. Panaszos esetében nem áll fenn a települési érdek érvényesítésének kényszere. A kedvezményezett és panaszos szomszédokként ugyanazon utcasorban, ugyanazon beépítési móddal, tájolással stb., ugyanazon rendezési terv szabályaival szabályozott területen rendelkeztek ingatlannal. Kedvezményezett előnyösebb helyzete érdekében panaszos jelentős, aránytalanul súlyos hátrányokat szenvedett. E tekintetben másodlagos jelentősége van annak, hogy a rendezési terv módosítása milyen körülmények között történt.
Az elvi építési engedélyek mind első-, mind másodfokon nem voltak alkalmasak arra, hogy abból a tényleges helyzetét panaszos felismerje, nem feleltek meg az Áe. idevonatkozó több előírásának sem, nem derült ki, hogy melyik rendezési terv alapján döntöttek, a “kialakult beépítési mód alapján” kifejezés megtévesztő stb. A másodfokú határozat nem is utalt az elsőfok hibáira.
Az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy mind a magyar Alkotmány, mind az Emberi Jogok Európai Egyezménye – melyet Magyarország csatlakozásával magára nézve kötelezően elfogadott, és kihirdetésével a hazai jog részévé tett – tiltja az állampolgárok megkülönböztetését.
Az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló Európai Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke szerint “Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik.
Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek a javaknak a köz érdekében történő használatának szabályozása, illetőleg adók, más közterhek vagy pénztartozások megfizetésének biztosítása céljából.”
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálatából egyértelműen kiderült, hogy panaszos tulajdonosi jogaiban való korlátozása és ezáltal hátrányos megkülönböztetése nem nyomós közérdek, hanem szomszédja magánérdeke. Azonos tulajdonjogokkal bíró személyek azonos élethelyzetekben azonosan kezelendők, egyikük érdeke nem eredményezheti másikuk érdekének teljes figyelmen kívül hagyását, megsértését.
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatában hasonló ügyekben nem fogadja el indokolt különbségtételnek az ilyen eseteket. Írországot például azért kellett elmarasztalnia a Bíróságnak, mert nem tudott elfogadható magyarázattal szolgálni abban a tekintetben, hogy miért vonta vissza a kérelmezők építési engedélyét, miközben az ugyanazon körzetben hasonló helyzetben levő más tulajdonosokét érintetlenül hagyta (vö. Eur. Court HR, Pince Valley Developments Ltd and Others v. Ireland judgment of 29 November 1991, Series A no. 222).”
Nem vizsgálva a rendezési terv módosításával kapcsolatos egyéb szempontokat, pl. szakmai megfelelőségét (amelyben megváltozott a korábbi RRT-nek szintén szakmai értékelésen alapuló előírása, mely szerint az utcában a több mint száz éve kialakult állapotot megtartandó értéknek tekintették) kizárólag a megállapított visszásságok jövőbeni elkerülésére ajánlásában az országgyűlési biztos általános helyettese felkérte
Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzatát, hogy a 7/1997. (II.28.) számú rendeletét a jelentésben foglaltak alapulvételével vizsgálja felül. A jövőben rendelet alkotásaiban vegye figyelembe a vizsgálati jelentésben foglaltakat,
a város polgármesterét, hogy a 7/1997. (II.28.) sz. rendelet felülvizsgálatát kezdeményezze a testületnél,
a város jegyzőjét, hogy a hatósági jogkörében ügyeljen az Áe. és más jogszabályok előírásszerű alkal- mazására és ellenőrzésére.
Tekintettel arra, hogy a másodfokon eljárók hibái a vizsgálat adatai alapján nem általánosíthatók, a Közigazgatási Hivatal vezetőjének ajánlást nem tett. Felhívta a figyelmét viszont arra, hogy az építési határozatokat fokozottan ellenőrizze.
A válaszadásra nyitva álló határidők még nem teltek el.

OBH 2546/1998.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz, valamint az Alkotmány 70/E. §-ban foglalt szociális biztonsághoz való jogokkal összefüggésben okoz visszásságot, hogy a 287/1997. (XII. 29.) kormányrendelet 3. § (1) bekezdésének b) pontja különbséget tesz a vakok, illetve gyengénlátók érdekvédelmét ellátó társadalmi szervezetek tagjai között.
Panaszos sérelmezte, hogy a közforgalmú személyszállítási, utazási kedvezményekről szóló 287/1997. (XII. 29.) Korm. rendelet 3. § (1) b. pontjában biztosított – korlátlan számú utazásra érvényes – 90%-os kedvezményre csak a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének arcképes igazolványával rendelkező személyek jogosultak. Panaszos álláspontja szerint a hatályos szabályozás hátrányosan érinti azokat a látássérülteket, akik nem a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének, hanem más érdekvédelmi szervezetnek, esetleg azok egyikének sem tagjai.
Az Alkotmánybíróság 35/1994. (VI. 24.) AB határozatában rámutatott arra, hogy “Az alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagy önkényes.” (ABH 1994, 200.) Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogya vakok, illetve gyengénlátók érdekvédelmét ellátó társadalmi szervezetek tagjai közötti különbségtételnek nincs objektív társadalmi indoka, ezért a 287/1997. (XII. 29.) kormányrendelet 3. § (1) bekezdésének b) pontja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz, valamint az Alkotmány 70/E. §-ban foglalt szociális biztonsághoz való jogokkal összefüggésben okoz visszásságot.
A feltárt alkotmányos visszásság megszüntetésére az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 1998. szeptember 30-án ajánlást tett a miniszterelnöknek, amelyben kezdeményezte, hogy intézkedjék a 287/1997. (XII. 29.) kormányrendelet 3. § (1) bekezdés b) pontjának olyan tartalmú módosításáról, amely a kedvezmény igénybevételét a látássérültek teljes körére kiterjeszti.
A szociális és családügyi miniszter 1998. december 17-i levelében tájékoztatta az állampolgári jogok országgyűlési biztosát, hogy jelentését a Miniszterelnöki Hivatal hozzá továbbította. Az ajánlást a tárca megvizsgálta, azzal egyetért. A 287/1997. (XII. 29.) kormányrendelet módosítása azonban a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter hatáskörébe tartozik, ezért érdemi intézkedést csak a Miniszterelnöki Hivatal kezdeményezhet, akit erről már tájékoztatott.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 1999. január 8-án ajánlást tett a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszternek, amelyben 287/1997. (XII. 29.) kormányrendelet 3. § (1) bekezdés b) pontjának a jelentésben foglaltaknak megfelelő módosítását kezdeményezte. A válaszadásra nyitva álló határidő még nem telt el.

OBH 2713/1998.
I. Az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslati jogosultsággal kapcsolatban, valamint a 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével összefüggésben visszásságot okoz, ha valamely kedvezmény, támogatás megszerzését szabályozó önkormányzati rendelet úgy kerül módosításra, hogy arra az érintetteknek felkészülési idő nem áll rendelkezésére.
II. Nem okoz visszásságot az Alkotmány 70/A. § (1), (2) és (3) bekezdésében deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben, ha egyes szociális juttatások biztosításánál a jogalkotó a házasság intézményét mint hagyományos konstrukciót előnyben részesíti.
A panaszosok az állampolgári jogok országgyűlési biztosához fordultak sérelmezve, hogy Budapest IV. Ker. Újpest Önkormányzata fiatal házasok lakáshoz jutásának 200e Ft támogatása iránt benyújtott kérelmüket elutasította, illetve az elutasításról csak személyes érdeklődéskor kaptak tájékoztatást. További sérelmük az volt, hogy élettársi kapcsolatuk ellenére a kedvezményben nem részesülhettek.
A vizsgálat az Alkotmányban garantált jogorvoslathoz és a jogbiztonsághoz való jog sérelmének, valamint a hátrányos megkülönböztetés gyanúja miatt indult.
I. Az országgyűlési biztos vizsgálata megállapította, hogy az önkormányzat az ügyben formailag szabályosan járt el, de mégis alkotmányos visszásságot okozott, mind a képviselő-testület a rendeletalkotás során, mind a polgármester nevében eljáró lakás iroda az ügyfelek tájékoztatása során. Az önkormányzat rendeletalkotása sérti a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. tv. 12. § (1) bekezdésében foglaltakat. A jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály alkalmazására való felkészülésre. Ugyancsak megállapítható, hogy az önkormányzat nem tájékoztatta az ügyfeleket a kérelem elutasításáról, annak okáról, az esetleges méltányossági kérelem előterjesztésének lehetőségéről. A képviselő-testület 1997. december 15-én született rendelet-módosítással a szabályozást 1998. január 1. napjával megváltoztatta, és hatályon kívül helyezte azt az előírást, mely szerint a támogatást élettársak is igényelhetik. E felkészülési időt nem hagyó módosítás sérti a jogállam alapvető követelményét, a jogbiztonságot. A vizsgálat megállapította, hogy az 1998. februári bizottsági döntésről szóló tájékoztatás átvételét az önkormányzat tértivevénnyel dokumentálni nem tudta, így az Alkotmányban garantált jogorvoslathoz való jog sérült. A panaszosok ügyében a másodfokú, tehát képviselő-testületi döntésre mégis sor került, mivel érdeklődésükre szóban tájékoztatták őket az elutasításról, és fellebbeztek. A vizsgálat megállapította, hogy a 25/1997 (II. 15.) önkormányzati rendelet módosításának módja az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság elvét súlyosan sértette. A panaszosok sérelmét olyan jogalkotási visszásság okozta, mely visszamenőlegesen nem orvosolható, ezért az egyedi ügy rendezésére ajánlást tenni nem lehetett.
II. A vizsgálat kiterjedt arra is, megvalósult-e az Alkotmányban tilalmazott hátrányos megkülönböztetés azáltal, hogy a panaszosok azért nem részesülhettek lakástámogatásban, mert nem házasságban, hanem csak élettársi közösségben élnek. Tekintettel arra, hogy az Alkotmány a házasság intézményét védi (Alk. 15. §), a prioritás mindenképpen ezt a hagyományos családjogi konstrukciót illeti. Az élettársak érdekeinek védelme nem jelenti a jogvédelem házastársakéhoz hasonló teljességét és azonosságát. A családjogi biztosítékok nem érvényesülnek az együttélők esetében, ugyanakkor a polgári jogi preferenciák igen. Az élettársak sajátos polgári jogi viszonya leginkább a polgári jogi társaság elemeit tartalmazza. Ennek indoka a közös háztartás, a gazdasági tevékenység közös céljuk elérése érdekében. A közös háztartásban élők vagyoni viszonyait a Ptk. módosítása akként szabályozta, hogy lényegében a polgári jogi társaság (pjt.) speciális esetének minősíti ezt az együttélési formát, így az ebből eredő igények a pjt. általános szabályai szerint érvényesíthetőek. Ebből következően az élettársak együttélés alatti viszonyaira nem a Csjt., hanem a Ptk. szabályai alkalmazhatóak. Tekintettel arra, hogy az élettársi viszony egyfajta speciális személy- és vagyonegyesítő gazdasági közösség, az ügyben a panasz tárgyává tett támogatás szociális jellege miatt valóban nehezen egyeztethető a házasságban élők családjogi alapú igényével. Az együttélő társak számára – a házasság de jure hiányában – csupán a kötelmi, illetve dologi igény érvényesíthető, a szociális támogatásról szóló rendelet megváltoztatása azonban számukra nem keletkeztet semmilyen vagyonjogi igényt. A vizsgálat megállapította, hogy a IV. Ker. Önkormányzat rendeletének módosítása nem okozott alkotmányos visszásságot a hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalmával összefüggésben, amikor a juttatást csak az egyéb (főként szociális) feltételeknek is megfelelő, de csak házasságban élő fiatalok részére tette lehetővé. Az alkotmányos visszásság a már fentebb kifejtettek szerint a konkrét ügyben a jogorvoslathoz és a jogbiztonsághoz való jog érintettsége miatt keletkezett.
Az országgyűlési biztos ajánlásában felhívta Budapest Főváros IV. Ker. Újpest Önkormányzat polgármesterének figyelmét, hogy az önkormányzati rendelet előkészítése során, különösen a támogatási feltételek módosításakor az állampolgároknak a jogbiztonsághoz való jogát – hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára előre láthatóak legyenek – minden esetben érvényesítse. Felkérte Újpest Önkormányzatának jegyzőjét, gondoskodjon arról, hogy a jogorvoslati jog gyakorlása érdekében a határozatok kézbesítése mindenkor dokumentálható legyen.
Az ajánlásokat az érintettek elfogadták.

OBH 3636/1998.
Az arányos közteherviselés kötelezettségével (Alkotmány 70/I. §) összefüggésben nem jelent hátrányos megkülönböztetést (Alkotmány 70/A. § (1) bek.), továbbá az egészséges környezethez való joggal (70/D. § (2) bek.) kapcsolatban sem jelent alkotmányos visszásságot, ha a törvényhozó nem minden környezetvédelmi szempontból kedvező tulajdonságú gépjárműre – hanem csak azok meghatározott körére – állapít meg adókedvezményt.
A panaszos beadványában azt kifogásolta, hogy bár gépjárműve megfelel a környezetvédelmi előírásoknak, adókedvezményben mégsem részesülhet, mert a gépjárműadóról szóló törvény (Gjt.) szerint kedvezmény csak akkor jár, ha a megfelelőséget a megyei (fővárosi) közlekedési felügyelet műbizonylattal igazolja. A 3 tonna alatti össztömegű tehergépjárműre (ilyen az övé is) azonban ilyen igazolást a felügyelet nem adhat ki. Kérte az országgyűlési biztost, segítsen a hibás szabály kijavításában.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese megállapította: az adókedvezmény megadását nem az akadályozta, hogy – amint azt a panaszos vélte – a törvényben hibás bizonyítási előírás van, hanem az, hogy a törvényhozó 1998-ban nem terjesztette ki az adókedvezményt az ún. kisteherautókra (viszont a 3,5 tonnánál nagyobbakra igen). Az adókedvezményekről pedig az Alkotmánybíróság már több határozatában kimondta, hogy ezekre senkinek nincs Alkotmányon alapuló joga. A törvényhozó dönti el – pénzügyi, gazdasági stb. szempontok alapján –, hogy mely adóalanyokra, illetve adótárgyakra nézve nyújt kedvezményt.
Mindezekre tekintettel az állampolgár alkotmányos jogaival kapcsolatos sérelem nem volt megállapítható. (A törvényhozó egyébként 1999. január 1-jétől tovább bővítette a kedvezmény körét úgy, hogy az már a kisteherautókra és az autóbuszokra is kiterjed.)

OBH 4327/1998.
III. Az Alkotmány 70/A. §-ában biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz való joggal összefüggésben okoz visszásságot, hogy a megyei rendőrfőkapitány különös méltánylást érdemlő körülmények fennállásához kötötte a tartózkodási engedélyek kiadását.
V. Az Alkotmány 70/A. §-ában biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz való joggal összefüggésben okoz visszásságot, hogy a megyei rendőrfőkapitány megtiltotta a költségmentességre vonatkozó jogszabályok alkalmazását.
VI. Az Alkotmány 70/A. §-ában biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz való joggal összefüggésben okoz visszásságot, hogy a megyei rendőrfőkapitány a jogerős tartózkodási engedély alapjául szolgáló tartózkodási feltételek igazolására kötelezte a külföldieket.
VII. Az Alkotmány 70/A. §-ában biztosított diszkriminációmentes elbánáshoz való joggal összefüggésben okoz visszásságot, hogy intézkedésében a megyei rendőrfőkapitány meghatározta, hogy a tartózkodási engedély iránti kérelmek elbírálásakor mely körülményeket kell különösen méltányolni.
1998. július 16-án több napilapban is tudósítás jelent meg arról, hogy a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság vezetője (a továbbiakban: főkapitány) 16/1998. számú intézkedésével (a továbbiakban: intézkedés) 30 napra korlátozta a külföldi állampolgárok részére kiadható tartózkodási engedélyek érvényességi idejét. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa elrendelte az intézkedés hivatalbóli vizsgálatát.
III. Az intézkedés 2. pontjának harmadik mondata alapján – “Amennyiben a kérelem elutasítására törvényes mód nincs, de egyéb adatok alapján kétség merül fel, azért, hogy a külföldit hátrány ne érje, az ideiglenes tartózkodási engedélyt 30 napra kell megadni…” – úgy tűnik, hogy a rendőrkapitányságoknak az ideiglenes tartózkodási engedélyek iránti kérelmeket lehetőség szerint el kell utasítaniuk. Amennyiben az elutasításra – kivételesen – nincs mód, a tartózkodást 30 napra kell korlátozni. A külföldi állampolgárok tartózkodási engedélye kiadásának, illetve meghosszabbításának feltételeit az Itv. 14–16. §-ai szabályozzák. Így az Itv.-ben meghatározott kizáró ok hiányában – a jogszerűen Magyarországon tartózkodó külföldi részére – a rendőrkapitányság ideiglenes tartózkodási engedélyt adhat ki, ha a külföldi tervezett tartózkodásának időtartama az egy évet nem haladja meg. A rendőr-főkapitányság huzamos tartózkodási engedélyt adhat ki, ha a tartózkodás tervezett időtartama az egy évet meghaladja. A tartózkodási idő meghosszabbítását az engedélyt kiállító hatóságtól kell kérni. A tartózkodási idő meghosszabbítása akkor tagadható meg, ha a külföldi a tartózkodásához és kiutazásához szükséges – jogszabályban meghatározott – feltételek fennállását, illetve a további tartózkodásának célját – külön jogszabályban előírt módon – nem tudja igazolni. Megtagadható a tartózkodás meghosszabbítása akkor is, ha a külföldi magyarországi tartózkodása alatt a hatályos magyar közegészségügyi jogszabályok előírásait nem tartja be, vagy ha a beutazási és tartózkodási tilalom feltételei fennállnak. Az Itv. hivatkozott rendelkezéseiből nem következik, hogy a tartózkodás engedélyezése iránti kérelem benyújtása egyúttal alanyi jogot is biztosítana a kérelem teljesítésére, de az sem, hogy azt csak kivételes esetben lehet teljesíteni. A tartózkodási kérelmek elbírálása során nem hagyható figyelmen kívül az Itv. 3. § (1) bekezdése, amely generális szabályként írja elő, hogy “a külföldi beutazása, tartózkodása, kiutazása és bevándorlása csak az e törvényben meghatározott rendelkezések szerint korlátozható”. A kérelmek elbírálása során az idegenrendészeti szervek a tartózkodás időtartamát kizárólag az Itv.-ben meghatározott indokok alapján korlátozhatják, illetve – a korlátozás legsúlyosabb formájaként – utasíthatják el a kérelmeket.Ez azt jelenti, hogy a kérelmet benyújtó külföldinek – különös méltánylást érdemlő indokok nélkül is – törvényes lehetősége van arra, hogy a tartózkodási engedélyt a kérelemben megjelölt időtartamra megszerezze. A főkapitány különös méltánylást érdemlő körülmények fennállásával kapcsolatos elvárása a Bács-Kiskun megyében tartózkodó külföldiek hátrányos megkülönböztetését eredményezi, ami a külföldiek – az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott – diszkriminációmentes elbánáshoz való jogával összefüggésben eredményezalkotmányos visszásságot.
V. Az intézkedés 5. pontja értelmében a tartózkodási engedélyek meghosszabbítására vonatkozó kérelmeknél a jogszabályban előírt “eljárási díj lerovását minden esetben meg kell követelni”. A 64/1994. (IV. 30.) Korm. rendelet (2) bekezdése értelmében a tartózkodási engedély kiállítása vagy meghosszabbítása iránti kérelemhez – egyebek mellett – mellékelni kell “a külön jogszabályban meghatározott mértékű díjat”. Az 1993. évi LXXXVI. tv. 64. § (2) bekezdésének c) pontja a belügyminisztert hatalmazta fel arra, hogy rendeletben szabályozza a külföldiek be- és kiutazásával, magyarországi tartózkodásával kapcsolatos eljárások díját. A 9/1994. (IV. 30) BM. rendelet 15. számú melléklete V. fejezetének 1–2. pontjai alapján az ideiglenes tartózkodási engedély kiállítása, illetve meghosszabbítása iránti kérelem díja 3000 Ft, a huzamos tartózkodási engedély kiállítása, illetve meghosszabbítása iránti kérelem díja 4000 Ft. A 9/1994. (IV. 30) BM rendelet 66. § (7)–(8) bekezdései alapján “a kormányszintű nemzetközi segélyprogram keretében beutazó személyek, a Magyarországon nemzetközi szerződés, illetve nemzetközi együttműködés alapján oktatási, tudományos, kulturális és művészeti területen tevékenységet folytató külföldiek vagy ilyen képzésben részesülő ösztöndíjasok a nemzetközi szerződésnek megfelelően, illetve viszonosság alapján mentesülnek a külföldiek beutazásával és magyarországi tartózkodásával kapcsolatos díjak megfizetése alól”. A tanulmányi ösztöndíjjal rendelkező külföldi, ha vízum- vagy tartózkodási kérelméhez csatolja a 64/1994. (IV. 30.) Korm. rendelet 27. § (2) bekezdésében foglaltak szerinti okiratokat és magyar nemzetiségére vonatkozóan nyilatkozik, mentesül a 15. számú melléklet II. és V. fejezetében – így a mind az ideiglenes, mind a huzamos tartózkodási engedélyért, illetve azok meghosszabbításáért – meghatározott díjak megfizetése alól. Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. tv. 90. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási szerv annak a magánszemélynek, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyai miatt az eljárási költséget vagy annak egy részét nem képes viselni, jogai érvényesítésének megkönnyítésére teljes vagy részleges költségmentességet engedélyezhet. Az intézkedés 5. pontjának az eljárási díjak kötelező megfizetését elrendelő szabálya ellentétes az a 9/1994. (IV. 30) BM rendelet 66. § (7)–(9) bekezdései, valamint az Ae. 90. § (1) bekezdésének rendelkezéseivel, hiszen az 1993. évi LXXXVI. tv. a belügyminisztert hatalmazza fel arra, hogy – a felsorolt miniszterekkel egyetértésben – a külföldiek magyarországi tartózkodásával kapcsolatos eljárásokkal kapcsolatos díjfizetést szabályozza. A főkapitány költségmentesség kizárásával az ország más területén élő külföldi állampolgárokhoz képest hátrányos helyzetbe hozta a Bács-Kiskun megye területén tartózkodási engedélyért folyamodó külföldieket. Ez a tény a külföldieknek az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott diszkriminációmentes elbánáshoz való jogával összefüggésben okoz visszásságot.
VI. Az intézkedés 6–7. pontjai a már kiadott tartózkodási engedélyek ellenőrzésére vonatkozóan tartalmaznak rendelkezéseket. Így az intézkedés – a 9/1994. (IV. 30) BM rendelet 18. § (3) bekezdésére hivatkozással – elrendeli, hogy az idegenrendészeti szerveknek kötelezniük kell a külföldieket arra, hogy tartózkodási feltételeik meglétét – az érvényes tartózkodási engedély birtokában – igazolják. Az Ae. 52. § (2) bekezdése értelmében a közigazgatási szerv az ügyfél adatainak, illetve jogainak rendszeres igazolására hatósági igazolványt ad ki. Az Ae. hivatkozott rendelkezésével összhangban a 64/1994. (IV. 30.) Korm. rendelet 22. § (1) bekezdése elrendeli, hogy a “tartózkodás engedélyezése esetén a külföldit az engedélynek megfelelően huzamos vagy ideiglenes tartózkodási engedély elnevezésű igazolvánnyal kell ellátni”. Az Ae. 52. § (3) bekezdése értelmében “hatósági igazolványt a bejegyzett adatok és jogok igazolására – az ellenkező bizonyításáig – mindenki köteles elfogadni, ezekre nézve az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhető.” A 9/1994. (IV. 30) BM. rendelet 18. § (3) bekezdése alapján az “idegenrendészeti hatóság a külföldit – a tartózkodási engedély érvényességi idejétől függetlenül – kötelezheti a tartózkodás feltételeinek időszakonkénti igazolására”. A 18. § (3) bekezdésének alkalmazása során azonban figyelmmel kell lenni a 9/1994. (IV. 30) BM rendelet 19. § (1) bekezdésére is. Utóbbi jogszabályhely értelmében amennyiben az idegenrendészeti hatóság a 18. § (3) bekezdésében foglaltak “alapján lefolytatott vizsgálat eredményeként megállapítja, hogy a tartózkodás célja meghiúsult és a további tartózkodás feltételei nem biztosítottak, a tartózkodási engedélyt visszavonja”. A 9/1994. (IV. 30) BM rendelet 18. § (3) bekezdése nem a tartózkodás engedélyező alaphatározat tartalmára nézve rendelkezik,vagyis kötelezi a külföldit. A BM rendelet 19. § (1) bekezdésére figyelemmel nyilvánvaló, hogy a 18. § (3) bekezdése az illetékes idegenrendészeti szervek Ae. 55. §-ban szabályozott hatósági ellenőrző tevékenységének ellátása során alkalmazható eljárási cselekmény, ami kivételesen – jogsértés gyanúja esetén – vehető igénybe. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy külföldieknek a jogerős tartózkodási engedély alapjául szolgáló tartózkodási feltételei – jogsértés gyanúja hiányában – igazolására kötelezése az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott diszkrimináció mentes elbánáshoz való joggval összefüggésben okoz alkotmányos visszásságot.
VII. Az intézkedés 8. pontja értelmező rendelkezés volt, amelyben a főkapitány meghatározta, hogy a tartózkodási engelyek iránti kérelmek elbírálása során mely körülményeket kell különösen méltányolni. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy megyei rendőr-főkapitányságok vezetőinek szervezet irányító jögköre – jogszabályi felhatalmazás hiányában – nem terjed ki arra, hogy a tartózkodási engedélyek iránti kérelmek intézésébe akár egyedileg, akár normatív módon beavatkozhassanak.Ezért az intézkedés 8. pontja ellentétes a 9/1994. (IV. 30) BM. rendelet az idegenrendészeti hatáskörök megállapítására vonatkozó szabályaival. A főkapitány különös méltánylást érdemlő körülmények fennállásával kapcsolatos elvárása a Bács-Kiskun megyében tartózkodó külföldiek hátrányos megkülönböztetését eredményezi, ami az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott diszkriminációmentes elbánáshoz való jogával összefüggésben okoz visszásságot.
Teljes szöveg:. 2. § (1)

OBH 6020/1998.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogbiztonsághoz való joggal és a 70/A. § (1) bekezdésében deklarált diszkrimináció tilalmával öszefüggésben visszásságot okoz, hogy nem alkotják meg a távhőszolgáltatásról szóló törvény végrehajtási rendeletét, és hogy az önkormányzat a rendeletében az alapdíj-kedvezményt csak az olyan közösségek számára biztosítja, amelyekben senki sem lépett ki a távhőszolgáltatásból.
Dunaújváros polgármestere több dunaújvárosi lakos nevében a távhőszolgáltatást végző Hőszolgáltató Kft. (továbbiakban: Hőszolgáltató) magatartását sérelmezte. Ismertette, hogy a városban 1998. június 30-ig a DUNAQUA-THERM Rt. végezte a távhőszolgáltatást. Ezt követően a feladatot a Hőszolgáltató Kft. vette át. A panaszosok a város távhőellátásáról a DUNAQUA-THERM Rt. hozzájárulása nélkül váltak le, és alakítottak ki lakásukban egyedi gázfűtést, megsértve ezzel a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet és a 2/1994. (I. 26.) önkormányzati rendelet rendelkezéseit. A fenti jogszabályt megsértők ellen a DUNAQUA- THERM rongálás és közveszély okozása miatt büntető feljelentést tett, amely eljárást végül bűncselekmény hiánya miatt megszüntettek, és peres eljárást indított kártérítés végett. A fenti eljárásokat a panaszosok tudomásul vették, bár azt állították, hogy a DUNAQUA-THERM Rt. a leváláshoz szükséges engedélyét a jogszabá-lyokban előírt feltételeket meghaladó kötelezettségek vállalásához kötötte. A lakosság széles körű felháborodását váltották ki Hőszolgáltató Kft. intézkedései. A Kft. felmondta a társasházakkal fennálló karbantartási szerződést, arra hivatkozással, hogy engedély nélküli leválás történt a társasházban. A karbantartási szerződés újbóli megkötését vagy felmondása visszavonását attól tette függővé, hogy a társasházak közgyűlése az általa készített határozati javaslatot elfogadja. E szerint a közgyűlés kötelezné az engedély nélkül, illetve az engedéllyel leválókat arra, hogy a Hőszolgáltatónak meghatározott átalánydíjat fizessenek. A Hőszolgáltató a fűtési alapdíjból az önkormányzati rendeletben is rögzített díjkedvezményt nem biztosítja azon fogyasztói közösségek részére, ahonnan a tagok hozzájárulással vagy anélkül kiváltak a távfűtési rendszerből, és más fűtési módot valósítottak meg. Ezt a feltételt az önkormányzat is elfogadta és rendeletében rögzítette.
Az országgyűlési biztos felkérte a Gazdasági Versenyhivatalt annak megállapítására, hogy a Hőszolgáltató magatartása és intézkedései nem minősülnek-e a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (továbbiakban: Tpvt.) 2. és 21. §-ában említett tisztességtelen versenynek, vagy gazdasági erőfölénnyel való visszaélésnek. A Gazdasági Versenyhivatal a B-435/1998-2 számú határozatában úgy döntött, hogy nem indít verseny-felügyeleti eljárást, mivel a csatolt iratok alapján a Tpvt-be ütköző magatartás nem valószínűsíthető. Véleménye szerint a dunaújvárosi lakosok sérelmének orvoslásához minden lehetőség a helyszínen áll rendelkezésre. A szerződésszegést a városi bíróság hivatott elbírálni polgári peres eljárás keretében. Az alapdíj-kedvezmény sérelmes feltételeit pedig az önkormányzatnak van módja rendeletben megváltoztatni, egyrészt a Hőszolgáltató Kft. résztulajdonosaként, másrészt a város lakosainak érdekképviselőjeként, illetve jogszabályalkotó szervként. A Gazdasági Versenyhivatal határozata ellen a polgármester, amennyiben az abban foglaltakkal nem ért egyet, jogorvoslattal élhet.
Tekintettel arra, hogy a Távhőszolgáltató magatartása nemcsak a gazdasági verseny szabadságával, hanem a jogbiztonsággal és a diszkrimináció tilalmával összefüggő visszásság gyanúját is felvetette, az országgyűlési biztos az alábbi megállapításokat tette:
A távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. törvény 35. § (2) bekezdése meghatározza azokat a feltételeket, amelyek teljesülése mellett a fogyasztó 30 napos felmondási határidővel a Közüzemi Szabályzatban meghatározott módon és időre felmondhatja a közüzemi szerződést.
A Hőszolgáltató, túllépve a rá vonatkozó jogszabályok kereteit, a távfűtőrendszerből jogellenesen kiváló fogyasztók szerződésszegésének kérdésében akart igazságot tenni, holott ez polgári peres eljárásra tartozik. Intézkedését motiválta az a szándék is, hogy megakadályozza a rendszerről való további kilépést. Sem a távfűtési törvény, sem a kormányrendelet, sem az önkormányzat rendelete nem hatalmazza fel a hőszolgáltatót arra, hogy a szolgáltatásból engedéllyel vagy anélkül kilépő tulajdonostól az alapdíj meghatározott %-át követelje. Erre a közösséget igyekezett rábírni azzal, hogy felmondta a karbantartási szerződést. A hatályos jogszabályok szerint a Hőszolgáltató nem köteles a fogyasztói rendszert karbantartani, és a fogyasztók sem kötelezhetők arra, hogy ezt a karbantartási munkát a Hősszolgáltatóval végeztessék el. A karbantartást bármely ezzel foglalkozó kisiparos vagy vállalkozás elvégezheti.
A dunaújvárosi távhőszolgáltatás terén kialakult helyzetből következik az a megállapítás, hogy a közüzemi szerződések felmondására vonatkozó szabályoknak a konkrét esetekre való alkalmazásához szükség volna a távhőszolgáltatásról szóló törvény végrehajtási rendeletére. Bár a törvény 1998. június 21-én hatályba lépett, az említett kormányrendelet még nem jelent meg. A kormányrendelet és a távfűtési közüzemi szabályzat pontosabb eligazítást adna a fogyasztónak és a szolgáltatónak egyaránt a jogkövető magatartáshoz.
Az említett jogszabály hiánya és az önkormányzat rendeletének az alapdíj-kedvezményre vonatkozó rendelkezése a jogbiztonsághoz való joggal és a diszkrimináció tilalmával összefüggésben visszásságot okozott, ezért az országgyűlési biztos ajánlásban felkérte a gazdasági minisztert, hogy gondoskodjék a távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. törvény 47. §-ában kapott felhatalmazás szerinti kormányrendelet mielőbbi előkészítéséről, továbbá felkérte Dunaújváros polgármesterét, hogy kezdeményezze a közgyűlés előtt a távhő- és melegvíz-szolgáltatás díjának megállapításáról és alkalmazási feltételeiről szóló rendelet olyan módosítását, mely szerint az alapdíj-kedvezmény a fentiekben ismertetett megkülönböztetés nélkül megilleti a fogyasztót, illetve a fogyasztói közösséget.
Az ajánlásra válasz még nem érkezett, de a válaszadás határideje sem telt el. A gazdasági miniszternek szóló ajánlás elérte célját, mert 1999. január 1-jén megjelent a távhőszolgáltatásról szóló törvény végrehajtására kiadott 1/ 1999. (I. 1.) Kormányrendelet, mely tartalmazza a közüzemi szabályzatot is. A polgármester válaszának megérkezéséig az eljárás tovább folyik.

OBH 10689/1997.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével, valamint az Alkotmány 70/A. § (1)-(2) bekezdésében rögzített diszkrimináció tilalmának elvével összefüggésben nem okoz visszásságot a helyi települési önkormányzat idegenforgalmi adót kivető helyi rendelete, ha azt az önkormányzat a helyi horgászegyesület tagjai által épített 10-12 nm-es faházakra is kiveti.
A panaszos beadványában Pécel Község Önkormányzatának idegenforgalmi adót kivető helyi rendeletét kifogásolta. Sérelmezte, hogy az önkormányzat az adót a helyi horgászegyesület tagjai által épített 10–12 nm-es faházakra is kivetette.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettesének álláspontja szerint az önszervező helyi hatalomgyakorlás szervezeti kereteit megteremtő önkormányzatok alapvető feladata – a közhatalom helyi közügyekben való gyakorlása mellett – a helyi közszolgáltatások biztosítása.
E feladatnak a helyi sajátosságokhoz és igényekhez igazítható ellátása – melynek során nélkülözhetetlen a helyi közösségek kezdeményezőkészsége, áldozatvállalása is – elengedhetetlenné teszi az önkormányza-tok önálló gazdálkodása feltételeinek megteremtését.
A gazdasági önállósulás egyik eszköze a helyi adók rendszere. Ez a települési önkormányzat számára lehetőséget teremt a helyi szuverén adóztatási jog gyakorlására, s ezzel együtt a helyi adópolitika kialakítására. A helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Ha. tv.) 5. §-ának b.) pontjában kapott felhatalmazás alapján az önkormányzat rendeletével kommunális jellegű adók (közötte az idegenforgalmi adó) bevezetésére jogosult.
Az idegenforgalmi adó alanya a Ha. tv. 30. § (1) bekezdése szerint az a magánszemély, aki nem állandó lakosként az önkormányzat illetékességi területén legalább egy vendégéjszakát eltölt, vagy aki az önkormányzat illetékességi területén olyan üdülésre, pihenésre alkalmas épületnek tulajdonosa, amely nem minősül lakásnak.
Az önkormányzat adó-megállapítási joga arra terjed ki, hogy az idegenforgalmi adót bevezesse, a már bevezetett adót hatályon kívül helyezze, illetőleg módosítsa, az adó bevezetésének időpontját és időtartamát (határozott vagy határozatlan időre) meghatározza.
Az önkormányzat az adó mértékét a helyi sajátosságokhoz, az önkormányzat gazdálkodási követelményeihez és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazodóan – a törvényben meghatározott felső (adómaximum) határokra figyelemmel – állapítja meg.
Az önkormányzat adó-megállapítási jogát két körülmény korlátozza: az, hogy az adóalanyt egy meghatározott adótárgy esetében csak egyféle – az önkormányzat döntése szerinti – adó fizetésére kötelezheti, a vagyoni típusú adók körében az adót egységesen – vagy tételes összegben, vagy a korrigált forgalmi érték alapulvételével – határozhatja meg, illetőleg az általa bevezetett adó mértékeként nem állapíthat meg többet az adómaximumnál.
Az Alkotmánybíróság 61/1992. (XI. 20.) AB határozatában kifejtette álláspontját az adókedvezmények (-mentességek) alkotmányos problémáival kapcsolatosan. Kimondta, hogy amíg a közterhekhez való hozzájárulás az állampolgároknak Alkotmányon alapuló kötelezettsége, addig senkinek sincs Alkotmányból származó alanyi joga arra, hogy e kötelezettség alól részben vagy egészben mentesüljön.
A panasz vizsgálata során az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese megállapította, hogy a sérelmezett önkormányzati rendelet nem sérti sem a jogállamiságból fakadó jogbiztonság, sem a diszkrimináció tilalmának alkotmányos elveit. Tekintettel arra, hogy az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese fellépését igénylő alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság nem történt, az ügyben folytatott vizsgálatát lezárta.